Mindent egy lapra – You Me at Six: Suckapunch

A You Me at Six életpályája korántsem mondható egysíkúnak. A London melletti Weybridge-ből származó zenekar 2008-as bemutatkozása, a Take Off Your Colours jókor volt jó időben: a pop punk/emo stílusok és az ebben mozgó bandák épp virágkorukat élték, Josh Franceschiék pedig mint kés a vajba, úgy csúsztak bele ebbe a közegbe és tartották is bent magukat egészen 2011-ig, amikor harmadik lemezük, a Sinners Never Sleep megpróbált változtatni az addigi receptúrán és elindult egy alternatívabb, pop rockos irányba. Ezen a lemezen volt hallható a Bite Your Tongue sláger, ami mindmáig az egyik legerősebb és legenergikusabb dala a srácoknak, amiben közrejátszott a BMTH-főnök Oliver Sykes vendégeskedése is. Az ember azt gondolná, hogy persze-persze, nem gyerekek már, érettebbek lesznek, felnőttesebb zenét akarnak játszani, satöbbi, de sajnos az együttes a saját bőrén tanulta meg, hogy a felnőtté válás korántsem egyszerű.

Azok a zenekarok, akik nem kívánnak megragadni egy adott stílusnál és hangzásnál, gyakran keverednek az útkeresés göröngyös ösvényére. Erről az ösvényről pedig nagyon könnyű letérni, és vagy elnyel a mocsár, vagy civilizációra lelsz. A You Me at Six esetében erősen érezhető volt az ingoványos talajon való egyensúlyozás: hiába a szakmai elismerések, a toplistákon megjelenések, a nagyszínpados fellépések, valahogy a világhírnév nem kopogtatott a zenekar ajtaján. Valószínűleg azért, mert a brit alternatív rockzenei piac iszonyatosan telített: az olyanok, mint a Don Broco, a Twin Atlantic vagy a Deaf Havana, mind kiváló zenekarok, akik megrekedtek ebben a futóhomokban, amibe főszereplőink is belesétáltak. És mind tudjuk, mit ne tegyünk, ha futóhomokba keveredünk: ne kapálózzunk! Ezt a fajta kapálózást testesítette meg a soron következő három You Me at Six-lemez: stíluskavalkádok, se füle, se farka dalcsokrok, kétségbeesett receptkeresés, miközben lángokban áll a konyha. A zenekar ezután a romokat szemlélve arra jutott, hogy ideje letenni a poroltót, ideje még egyszer (az énekes Josh Franceschi utalgatásai alapján lehet, hogy utoljára) odacsapni az asztalra, és az elvárásokra fittyet hányva úgy zenélni, ahogy ők akarnak, “minden mindegy” alapon: így született meg 2021. januárjában a banda hetedik és utolsó(?) lemeze, a SUCKAPUNCH.

Zeneileg ez az anyag erősen próbál a Bring Me the Horizon leginkább megosztó, ugyanakkor a zenekar hírnevét kicsit sem csorbító 2019-es Amo c. lemezének sikerén felkapaszkodni: lüktető elektronikával átszőtt rockzene, olykor hip-hop és r’n’b kikacsintgatásokkal. Rögtön az album eleje feledteti velünk az elmúlt egy évtizedet: záporoznak az energiabombák, a MAKEMEFEELALIVE a srácok legnagyobbat ütő száma a feljebb említett Bite Your Tongue óta, a Beautiful Way pedig az egész cucc egyik, ha nem a legnagyobb slágere. A Pendulum, a The Prodigy és a tiszavirág életű Innerpartysystem hangzásvilága itt (még) erőteljesen érződik. Ezután az elektronika átveszi az irányítást, a címadó tétel le se tagadhatná, hogy a BMTH Nihilist Bluesának vérfertőzésből származó, pincében rejtegetett kétfejű féltestvére. A gondok pedig a hatalmas öniróniával elkeresztelt Kill the Moodnál kezdődnek, az album innentől fáradt dadrockos Old Time Roadok, Imagine Dragons-féle fellengzős stadionrockok és milliószor hallott sablonelemek olvasztótégelye, leszámítva talán a Glasgow katarzisba torkolló végét. Ez többek közt azért szomorú, mert pl. a Finish What I Started egy az egyben arról szól, hogy a pánikrohamokkal küzdő énekes hogy próbált véget vetni az életének, de a köré szőtt hangulat egyáltalán nem érezteti egy embertársunk néhai segélykiáltását. Az album utolsó darabja, a What’s It Like pedig egész egyszerűen egy rossz szám. Nem csak mint befejező tétel, de úgy en bloc mint zenemű, nem szabadna létjogosultságának lennie.

Mindezek ellenére kár volna itt (és így) letenni a lantot. A srácokon érződik a potenciál, végre nem két ugrással az aktuális trendek mögött járnak, látszik rajtuk, hogy örömmel teszik azt, amit tesznek, és hiába nem sikerült még omlettet kisajtolniuk az aranytojást tojó tyúkból, elindultak egy olyan úton, amit bár előttük már rengetegen kitapostak, de a végén megannyi lehetőség várhatja őket. Ha hajlandóak végre leszerelni a kitámasztókereket a triciklijükről. 6/10