Mindenkit betakar az élet – Petofi: Levelek a föld alól

Ha a kacifántos rímbokrétákba csomagolt, átérezhető, megélhető, magyar nyelvű hardcore/punk vonalán keresünk nehézsúlyú versenyzőket, akkor az örök húzónév Téveszme mellett az Anchorless Bodieson, a Bipolarison, és a nemecseken kívül évek óta stabil helye van a Petofinek is. A nyíregyházi csapat kilenc éve adta ki Hanyatlás című debütjét, és az olyan darabok róla, mint a Sánta egyensúly, a Süket füledre talál a vallomásom vagy a Téltemető, mindmáig korszakos himnuszai a bandának, nyersségük és kiforratlanságuk ellenére. Most, egy szűk évtizeddel később – és a két kiadvány közötti eddigi legnagyobb csend után – itt a srácok negyedik kislemeze, a Levelek a föld alól. Én már amúgy teljesen elengedtem, hogy a fiúk valaha is a nagylemezek felé tendáljanak, és ez teljesen jól is van így: sokkal könnyebb ritkább megjelenések mellett 3-4 számmal azonosulni és rommá hallgatni őket, mint kétévente egy tucat dalhoz személyiséget társítani. Ez pedig a mostani Levelek’ esetében sincs másképp, ahol a zenekar ezúttal minden eddiginél kísérletezőbb hangvételt üt meg, arról viszont egy pillanatig se feledkezik meg, honnan is jött.

Cselesen indul az EP, a nyitó Réveteg ugyanis elhiteti veled az első fél percében, hogy a sejtelmes pengetések ellenére az otthonos (és szívlelt) környezetben vagy és ez is egy hamisítatlan Petofi-kiadvány lesz. Aztán hirtelen felcsendül Pór Peti tiszta éneke, és egyből (jogosan) merül fel a kérdés, miszerint:

Hogy is van ez? Itt most valami szenvedélyes kajabálásnak kéne lennie!

Persze a tiszták eddig is jelen voltak itt-ott a Petofi életművében – akár kiénekelve, akár elszavalva -, de a Leveleken minden eddiginél nagyobb szerepet kapnak. A dal első fele egyébként a rendhagyó ritmusváltásokkal egy progos(!) poszt-metal tétel látszatát kelti, a zenekarra jellemző törékenység pedig szinte fel sem sejlik, helyette súlyos, kimért riffek ágyaznak meg a rövid, de szerteágazó utazásnak. Hatásos kezdés, lássuk mi van még a tarsolyban.

A Szürke a legklasszikusabb értelemben vett Petofi-tétel a lemezen. Gyors, punkos sodrású, zabolátlan. Újdonságot nem sokat tartalmaz, de ez nem is baj, olyat paskol a tarkódra, hogy utána még két hétig hallani fogod a színeket. Ahogy pedig a dal vége felé elindul az a baljós építkezés a breakdown irányába, és Peti elkezdi üvölteni, hogy “Egyre csak fodrozódnak a hullámok / Mélyebbre fúrnak a fullánkok”, a karomon olyan vigyázzállásba pattantak a szőrszálak, hogy egy szabadnapos őrmester is elmorzsolna egy könnycseppet ilyen mértékű fegyelmet látva. Az ezt követő Komorebinek szerintem már most kipárnázott helye van a repertoárban a legnagyobb közönségénekeltetős darabok mellett, mint Az idő esete, vagy a Süket füledre’. A címét a fák lombjai közt átszűrődő napfény japán elnevezéséről kapó darab az egyik legnagyobb refrént vonultatja fel az anyagon, amit már előre látok, hogy mindenki duzzadó nyaki erekkel fog majd a világba harsogni. A 2010-es évek screamo- és brit dallamos hc-fondorlatait szívszaggatóan ooh-zó kórusokkal vegyítő dal esszenciális és időtálló tétel lesz a banda katalógusában, arról nem is beszélve, hogy a természeti adottságok metaforája nem sokszor jelent még meg ennyire hatásosan egy könnyűzenei produktumban.

El is érkeztünk a záró Posztóhoz, és egyszerűen imádom az elején azt a tekintélyt parancsoló dobolást, amire burjánzó liánként úsznak fel Peti dallamai. Keretes szerkezetet formálva a Réveteggel, ez is egy amolyan “maszatolós” darab, ahol a srácok kiélhetik őrült tudósi hajlamaikat – természetesen egy pillanatig sem hagyva, hogy bármi kósza elem a minőség rovására menjen. Az effektív belépőt követően szabadosabb, poszt-rockból nagy elánnal ihletet facsaró témázgatások kezdődnek, amiket folyamatosan meg-megszakítanak érzelemdús erupciók, miközben a szövegek stabil támpontot nyújtanak olyan (főleg) fiatal felnőtteknek, akik kulcs nélkül tengődnek egy kilátástalan jövő kapujában, miközben a jelen savas esője áztatja takaratlan fejüket. A grandiózus lezárás pedig pontot tesz annak a rövid, de tartalmas epizódnak a végére, amiben a Petofi bemutatta, hogy simán két lépésekben szökken előre, hátrafelé pedig csak elvétve pillantva.

Mit lehetne még elmondani itt a lezárásban, amit eddig nem tettem meg? Pláne, hogy a négy tételből pontosan ugyanennyit próbáltam megfejteni, ami nem megszokott dolog, de szerintem egy ilyen rövidebb kiadványnál ha nem is elvárt, de célravezető. Az biztos, hogy a srácok ravasz és stratégiai játékosok, akik kb. a Sorsüldözött óta folyamatosan fedik fel a bennük rejlő kincseket, kimérten, megfontoltan adagolva, nehogy véletlenül is sok, vagy kevésbé befogadható legyen egyszerre. Ez szerintem egy kurva jó metódus, és én baromira örülnék neki, ha mondjuk gyakrabban kapnánk tőlük ilyen kvalitású dalcsokrokat, már csak azért is, mert a Petofi egy olyan zenekarrá vált az elmúlt években, amiről már biztosan tudom, hogy kiadványról-kiadványra képes lesz meglepni úgy, hogy közben maximálisan önazonos fog maradni. 8,5/10