Minden éjjel felgyújtják az álmainkat – Fleshprison: Fleshprison

Szerencsére évről-évre sok érdekes zenekar tűnik fel a hazai undergroundban, ám akiknek a bemutatkozását én a legjobban vártam, az kétségkívül a budapesti Fleshprison. Kellett pár év, hogy a covid kezdete környékén alakult metalos hardcore-csapat végre teljes lendülettel kiokádja bánatát, és hát ha valamire, akkor erre megérte várni. Már a közelmúltban kiadott két dal is jól jelezte, hogy a zenekar bizony a legjobb helyre ment inspirácót gyűjteni, amikor úgy döntött, hogy egy három évtizeddel ezelőtti aranybánya járatait tárja fel. Végre valaki ott van, ahol mostanában a madár sem jár, és nem az ezerszer eljátszott, fingszagú frázisokat kell hallgatni újra meg újra, mint ahogy azt már megszoktuk a magyar zenekarok nagy részénél.

Szerencsére a Wasted Struggle-ből, a Touchból, a japán noise-ikon Merzbow mellől és még számtalan helyről ismerős tagok az elhúzódó lemezmegjelenés ellenére a dalszerzésnél nem szaroztak az egy perc környéki számokkal: az egyik irányadó szempont egyszerűen csak az volt, hogy legyen

olyan erőszakos az anyag, hogy hallgatás közben ráhívod a zsarukat.

A ’90-es évek nyers hangulata tapintható a számokban, melyekből árad a Göteborg előtti metalcore kompromisszummentes felfogása. Ott állunk összehugyozott gatyában, amikor a metalcore még kibaszott veszélyes volt, végletekig dühös, nyers, disszonáns, és veszettül kaotikus. Az alap hullavonszoló, daraboló részek mellett előjönnek a pofozós, öklözős megoldások, és hát legyünk őszinték, ez így együtt már legalább annyira drasztikus, mint egy farmernadrágba betűrt pulóver (nagyon). A stílus későbbi svédelt riffjeit itt még az Entombed vonala jeleníti meg az At the Gates helyett, a koncepció hardcore dinamikáját pedig némi powerviolence-romantika domborítja ki. A feszült indulatok füstszagú masszaként terítik be az egész albumot, zeneileg pedig olyan kapunyitogató zenekarok árnyékában járunk, mint a rendkívül fontos Rorschach, vagy a korai Converge – Botch – Integrity hármas, arról nem is beszélve, hogy a hangzással és a mondanivalóval sikerült ezt az egészet kiemelni a pátoszos nosztalgiából, tartalmilag aktualizálni és modernebb arculatot dobni rá.

A pofátlanul erős riffek és az acsarkodó vokál mellett a dobolás a leginkább kiemelkedő a felvételeken, ezért is örülök neki leginkább, hogy Pándi Balázs a free jazz matekórák és a zajlabirintusok mellett végre szakít elég időt a mocsokmetalnak is, kevés ilyen technikás és jó ízlésű dobos van itthon. Ami pedig a mázsás hangzást illeti: időről-időre kiderül, hogy stílustól függetlenül tényleg Dexterék a Supersize Recordingban keverik a legjobb anyagokat Magyarországon, ez a debüt is kiváló példa arra, hogy kell szólnia egy ennyire agresszív lemeznek. A nyúlfarknyi dalokat szétfeszíti a feszültség, és tényleg egy pillanat alatt alaposan végigverik a testedet, ám ezek a pillanatok nagyon rövid ideig tartanak.

Talán ez az egyetlen hibája az egész albumnak, hogy túl rövid; bőven elfért volna még egy-két dal. A veseleverés után szinte kívánod, hogy üssék le a májadat is. Ha évi rendszerességgel jönne ki egy ilyen album, akkor viszont szavam sem lesz a lemezhosszok miatt. Tudom, hogy a tagok közül mindenkinek ezer dolga és zenekara van, de ettől függetlenül a banda menedzselését tekintve kicsit lehetne összeszedettebb és aktívabb a Fleshprison, mert kétségkívül az idei év egyik, ha nem a legfontosabb hazai bemutatkozása ez a lemez, mely nem csak itthon, hanem nemzetközi szinten is hiánypótló. 9/10