Miért lett 2015-re ennyire menő a spoken word? – költészetóra a La Dispute nyomában

Tracklist:

01. Run Wild, Young Beauty
02. Constant Conclusions
03. July (Part One)
04. I Died With You
05. Nothing Was Different
06. Love Life, Let Go
07. 813 Maryland St.
08. Wooden Floorboards
09. Two Steps Back
10. Nothing Was The Same
11. August (Part Two)
12. Ten Steps Forward

Műfaj: spoken word, emo, poszt-rock, poszt-hardcore

Támpont: Being As An Ocean, La Dispute, mewithoutYou, Listener

Hossz: 40 perc

Megjelenés: 2015. április 7.

Kiadó: InVogue Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Pár sorban ezúttal egy olyan dolgot fogunk feszegetni, ami nem is annyira új, inkább csak jobban előtérbe került, illetve a dallamos hardcore „lágyulása” mellett nyilvánvaló volt, hogy az üzenetközvetítésnek is igazodnia kell a hangszeres súlyvesztéshez. A hiszti bandák az utóbbi években ordibáltak, ahogy csak bírtak, aztán egyszer csak elkezdtek simán szavalni, mint sok-sok emo banda, aminek az lett a végeredménye, hogy egy Being As An Ocean ünnepelt underground szenzációvá tudott válni, pedig az égvilágon semmi újat nem hoztak ezen a téren, mint a poszt-hc spoken word mester mewithoutYou és drága tanítványuk, a La Dispute. Viszont kezd olyan irányba fordulni a dolog, ami nem biztos, hogy egészséges lesz. De erről mindjárt.

A SPOKEN WORD “NEGATÍV” HATÁSA A HARDCORE-RA

Fel kell ütnünk valamit: ez a halmaz sosem szólt csak a hardcore-ról, a midwest emo bandák már a ’90-es évektől kezdve elbeszéltek verzéket, egész dalokat ének nélkül, ráadásul 2010s emo revival (amit szlengesen hívtak twinkle-daddy-nek is) egyik nagy „trükkje” volt, hogy az államokban elszaporodó bandák twinkle hangzása mellé kopott hangú srácok szenvelegtek szinte költeményszintű, metaforákban gazdag sorokat. Valójában itt a zene koncepciója, pontosabban az összetevők súlya változik meg erőteljes mértékben: aki nem tud jó szöveget írni, az már alapból egy nagyon béna, bukott spoken word banda, szóval lehet bármilyen tehetséges is zeneileg, itt szöveg tekintetében érzelmileg túlfűtöttnek, kétségbeesettnek, reményteljesnek, zaklatottnak, megrázónak és sokszor az életünkről leltárt feltárónak kell lenni. Akinek ez nem megy kellő összhangban főleg az (ambientes) atmoszférával, illetve a gitártónusok tekintetében a (poszt-rock) textúrák kibontását központba állító koncepcióval, az bizony oszoljon fel. Azt is meg kell érteni, hogy a spoken word, nem hangos vers, és itt visszakanyarodunk oda, hogy zeneileg fontos az egyes elemek súlya. A mewithouYou egyszerűen zseniálisan nyúlt ebben a tekintetben a poszt-hardcore gitártémákhoz, az indie-hez is (a folkhoz viszont sajnos nem annyira jól), az Aaron Weiss-i jegyeket pedig kiválóan vitte tovább Jordan Dreyer, a La Dispute pedig úgy lett a non-plusz ultra költészettel párosított poszt-hardcore zenekar, hogy a mewithoutYou 2009-ben elkezdett indie folkot tolni. Mindez azt eredményezte, hogy az előtte egy évvel debütált La Dispute adta meg a mai zenekarok számára a kortárs alapot, amibe kapaszkodhattak (mert kb. nem látták Weiss-éket játszani). Ez által mi történt? Indie helyett pl. emóhoz vagy screamóhoz nyúltak ezek a csapatok a poszt-hardcore mellett, szimplán csak azért, hogy egy agresszív tónust is hozzáadjanak a koncepcióhoz. A Being As An Ocean megjelenése (és erőteljes sikere) után, az InVogue Records meglátta a lelki szemei előtt a zöldhasú kötegeket, így adta magát, hogy a 2012-ben debütált Hotel Books-ot a kiadó leigazolja, a srácok ennek a vázolt elképzelésnek a prototípusa. 2015-re lényegében a közízlés a dallamos hardcore súlyvesztése által könnyebben elfogadta a spoken word-közeli zenéket, sőt a két dolog kölcsönhatásban van, és nyírja egymást: jelenleg olyan éveket élünk, amikor az erő helyett fontosabb az érzelem bármilyen útvonalú kibontása. Ez pedig megváltoztatta a fiatal generáció szemében a hardcore-t, nem csak, mint műfajt, annak értelmezését, de egyben, mint jelenséget is. Ez baj. Viszont, ha a sikeres lesz, lehet 1,5-2 év múlva már műfajrobbanásról fogunk beszélni, ezt pedig mindenki döntse el, hogy jó-e vagy sem.

HOTEL BOOKS – RUN WILD, YOUNG BEAUTY

Na, de mivel is hozakodott elő a Hotel Books, és minek koptattam ennyit a billentyűzetet? Alapvetően a bevezetőt értekezést fontosabbnak tartottam, mint a lemezről való nyilatkozást. Érdekességekről mindig jó beszélgetni. A Run Wild, Young Beauty az e fenti tényfeltáró bekezdésünk legfontosabb zenei összetevőit központosítja, plusz igyekszik arra is figyelni, hogy a spoken word ne szimplán egy gondolatzuhatag legyen kitörésekkel és súlypontokkal, hanem legyen az egésznek ritmusa, a tálalás legyen egy kicsit variáltabb: így kapunk több tónusú vokált, a sima spoken wordöt, az emelkedett hangvételű, kórusszerű, ezáltal magasabb verzékkel operáló stílust, valamint a tipikus emo/screamo adagolást, amikor Cam Smith elindítja a torkát is. Ezek azok a pillanatok, amikor egy kortárs dallamos hardcore rajongó vagy egy Being As An Ocean rajongó csettint egyet. De az egész valahogy mégsem hat többnek, mint mondjuk, ha a Front Porch Step műfajt váltott volna, és az ének helyett simán tolna valami szenvelgős slam poetry-t az előszobában egy kandalló mellett könnyes szemekkel nézegetve az exével készült közös képeket. A bökkenő az, hogy ez a bizarr kép a lemez végére akár meg is elevenedhet előttünk, mert ennyi dal ebből a koncepcióból egyszerűen túl fárasztó és sok. Még úgy is, hogy a banda a tumblr-trendeknek megfelelően fossa magával a képekre szerkeszthető egysorosokat, és a felső bekezdésben tárgyalt zenei elemek követelményeit maradéktalanul teljesítik.

A lemez egyébként nagyon magabiztosan kezd: a címadóban olyan gitárokat kapunk, mint amikkel az midwest/emo revival bandák operálnak lásd pl. Tiny Moving Parts, a Run Wild, Young Beauty és a Constant Conclusions viszont tulajdonképpen ellövi a tetőpontját a lemeznek, és még csak két dalnál járunk, ami már kapásból szerkesztésbeli és bizony minőségbeli probléma. Ezután még ami kimagaslik az az I Died With You, a többi dalban ambient és tremolo mánia váltja egymást (meg előjönnek a kiherélt poszt-hardcore/dallamos hardcore témák lásd: Two Steps Back). A hangulat ugyan egységes, de mint említettük fentebb, fárasztó: a végén már kb. azt mondod, hogy “oké, elhiszem, fáj, csak ne sírj már ennyit miatta”. A szövegvilágban túlságosan túlburjánzóan jelenik meg a szerelem, a szenvelgéseket pedig a Joel Quartuccio-szerű témák sem mentik meg, mert nem elég jók ezen a szinten. Viszont jó volt hallani a Nothing Was Differentben egy kis elektronikus trip-hopot, meg a kicsit megbukott Hawthorne Heights énekesét a Love Life, Let Go-ban. Ezek dobtak egy hangyányit az összképen. Összességében hallgatható lemez, de ki hallgatna Hotel Books-ot, ha a La Dispute elhagyta kicsit a screamót és inkább írt egy emo/poszt-hardcore lemezt ugyancsak spoken worddel, és valószínűleg azon az úton is fogják folytatni? A La Dispute körökkel jobb zenekar, és nem ez lesz a legnyerőbb koncepció beelőzni őket. Jordan Dreyernek ráadásul valahogy hihetőbbek a strófái is, és valószínűleg azok is maradnak. 6/10

Ezeket hallgasd: Constant Conclusions; Run Wild, Young Beauty;  I Died With You || Hallgatnivaló: Hotel Books – Run Wild, Young Beauty a Spotify-on

HOTEL BOOKS – CONSTANT CONCLUSIONS