mewithoutYou – Ten Stories

A mewithoutYou, pontosabban a zenekar agya, Aaron Weiss sosem szenvedett hiányt a képzelőerőben, ez leginkább a kései munkásság tükrében nyer igazán teret, hiszen a fiktív állatok szerepében eljátszott történetek remek lehetőséget adnak a filozófiai merengésre, valamint a bensőséges érzések kivetítésére a személytelenség megőrzése mellett. A Ten Stories lineáris témakezelése egy allegorikus reprezentáció, egy fiktív 19. századi vonatbaleset köré épül, amely során egy vándorcirkuszhoz tartozó elefánt kiszabadítja az elzárt állattársait, ezzel a vagonokat megingatva, előidézve a tragédiát. Vasily Kafanov munkája pontosan ezt központosítja (a főszereplő elefántot helyezi az előtérbe), s egyben illusztrációival lehetőséget ad arra, hogy megfigyelhessük (a dalszövegek ismereteit kiegészítve) az állatok emberi viselkedését: néhányan maradnak, néhányan távoznak, néhányan összezavarodnak, menedéket keresnek a roncsok között, felmérik az utóhatásokat, a sorok kiemelik a döntések súlyosságát. A Ten Stories zsenialitását az adja, hogy konceptszerű világában ugyanúgy megtörténhet az, hogy egy jósnő szerelembe esik egy nyúllal, minthogy egy medve elkeseredésében leveti magát a sziklákról: egyszerű emberi érzéseket, mint a szerelmet, a bánatot, vagy akár a végső elkeseredést képezik metaforák köré vagy személyesítenek meg állatok által, egyszerűen fantasztikus élmény elmerengeni azon, hogy mennyire összetett a tartalom, de mégis mennyire könnyed a befogadhatósága. Súlyos eszmék jönnek másfajta megközelítésben, a narráció pedig még egy kilóval rátesz arra, hogy nem lehet a lemez mellett elmenni. A Ten Stories vitathatóan talán az eddigi legsötétebb mewithoutYou-dalcsokor, a cirkuszi állatokon keresztül kezelt életkörforgás, a rokonok/barátok halálának kivetítése az állatok érzelmi hullámvasútjára ténylegesen szövegközpontúvá teszi az anyagot. Ilyenkor felvetül a kérdés, hogy egy ilyen belterjes tartalomhoz mégis milyen zenei megnyilvánuláshoz érdemes nyúlni? Aaronék tudták, hogy nem jöhetnek még egy teljesen indie-folk lemezzel, hiszen a tudatos progresszió az örömzene ellentétpárja, a dark-folk lett volna, az pedig egy olyan vonal, amely egy mewithoutYou-tól nagyon súlytalan és giccses lett volna. Szerencsére a feltételes mód nem forrt össze a végeredménnyel: visszatért a korábbi hangszerelés, felismerve az érzelmes, tömör hidak, a torzított akkordkezelés, a feszültségteremtés súlyát, s Aaron sem szégyellt fűrészt fogni a torkához. Ha a zenekar életművére helyezzük a Ten Stories dalcsokrát, akkor feltehetően egy tudatos válaszlépés lett volna az indie/folk/baroque pop eltolódás útján, a Catch For Us The Foxes-t követően.

Pontosabban az indie folk világ megmaradt a balladakezelés pontosságára, de a „vadulást” már olyan síkon képzelték el, amely a Catch For Us’ és a Brother, Sister keresztmetszetében megtalálja elfeledett poszt-hardcore gyökereit. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kidobták volna a Neutral Milk Hotel-bakeliteket a szemétbe, de ezek az elemek érezhetően vesztettek jelentőségükből (noha pl. a Bear’s Vision of St. Agnes trombitahasználatáról nekem kapásból az Il était une fois… l’homme jutott eszembe). Az abszolút reflektáló February, 1878 olyan érzéseket kelt, mintha a banda ott folytatta volna, ahol nyolc évvel ezelőtt abbahagyta, s ez már egy intő jel arra, hogy azok is képesek lesznek szeretni az anyagot, akik csalódtak az elmúlt két lemez stilisztikai váltásában. A korong első fele teljes mellszélességgel mutatja be a zenekar volatilitását, a borongós hangulatkeltési képességét, egymást érik az egyben szép, de tragikus „jelenetek”. A Brother, Sister hagyatéka azonban természetesen érződik a dalok többségén (főleg a lemez második felében), de az olyan dalok, mint a dallamos Grist for the Malady Mill, a szisztematikusan építkező Cardiff Giant, vagy az abszolút zseniális Fox’s Dream of the Log Flume (amelyben Hayley Williams is feltűnik néhány sorra, sőt az albumzáró, All Circle-ben is) mind-mind szavatolják, hogy a Ten Stories a csapat életművének harmadik legjobb lemeze, ami az elmúlt két anyag után lehet, hogy nem olyan nagy teljesítmény, de ha figyelembe vesszük, hogy az album önmagában is milyen erős, akkor már is más a helyzet. Főként ha még inkább belegondolunk abba, hogy ennél jobban nehezen fogják vegyíteni az életművüket.

A lemez további érdekessége, hogy mennyivel jobban ment az alkotás tanárnak, mint a diáknak: az abszolút mewithoutYou-vénákon nevelkedő La Dispute gárdája mintha nem tudta volna tovább mozgatni a karakterét a Wildlife-on, a beszűkült mozgástér látszatát keltve nem tudott kilépni önmaga keretein. Aaronék ezzel szemben lehet, hogy magukévá tették a Modest Mouse összest, de meg tudtak újulni, evolúciójukban volt egy olyan pont, amelyhez vissza tudtak térni, össze tudták kötni a szálakat, ami csak is elismerést érdemel. A Ten Stories nem egy Catch For Us The Foxes II., de nem is akar az lenni, nem is tud, de meg van benne egy olyan varázs, amely olyan definitív, hogy rajtuk kívül egy banda sem tudja elérni. Egyszerűen csak azért, mert mewithoutYou-t másolni tökéletesen nem lehet, arra csak ők képesek.

8/10