Metallica – Beyond Magnetic EP

Tracklist:

01. Hate Train (6:59)
02. Just a Bullet Away (7:11)
03. Hell And Back (6:57)
04. Rebel Of Babylon (8:02)

 

Hossz: 29:08

Megjelenés: 2011. december 13.

Kiadó: Warner Bros.

Webcím: Ugrás a weboldalra

Tizenhat éves koromban volt lehetőségem ahhoz a csodálatos kalandhoz, hogy kilátogassak három hétre Máltára nyelvtanulás céljából. Miért érdekes ez? Mert miközben azon gondolkoztam, hogy miként kezdjek neki a cikk első sorainak, az jutott eszembe, ahogy az ottani, vagy épp odalátogató éppenséggel száz százalékig metal-szűz emberekkel összeismerkedve arra jutottunk, hogy szám szerint kettő darab, a műfajhoz tartozó zenekart tudtak felsorolni egy jó fél órás gondolkodás után. Lehet tippelni. Igen, az egyik az Iron Maiden, a másik pedig a cikk témájául szolgáló Metallica volt. Bár az ismeretség – mint azt jól tudjuk – sajnálatos módon nem áll arányban a minőséggel, de azért ha más nem is, ez azért elég árulkodó: és igen, a Metallica a(z egyik) legnagyobb!

Hosszú, néhol fájdalmas, néhol felemelő utat járt be a zenekar, tele mély- és még több csúcsponttal. Ha visszatekintünk, egész biztosan hajbókolásba kezd mindenki, akinek valaha köze volt a metálhoz és a zenekar nevéhez kötődő első (zenei) korszak kerül szóba (1983-1989). Nagy ívű, de zseniális váltás volt a zenekar életében a ‘Black lemez, amelyet a vitatott Load/Reload-korszak követett, de mára már, pláne annyi év távlatában a Metallica rajongók többsége ezeket a lemezeket is klasszikusként tartja számon, ahogy a gyűjteményes, a régi ízekhez visszakanyarodó Garage Inc. című lemezt is. Az örök megújuló Metallica tarsolyában azonban bőven volt még szufla, elég csak az S&M zsenialitására (vagy épp a St. Anger kompromisszum nélküli dühkirohanására) gondolnunk, még ha ezek maradéktalan sikert nem is feltétlenül arattak. 2008-ban pedig, hét év várakozás után egy retrospektív nagylemezzel tért vissza a zenekar, meggyőzve a kritikusokat és a tamáskodókat egyaránt. Természetesen az örök kétkedők a Death Magnetic lemez irányába is rossz szájízzel viseltetettek, de úgy gondolom, hogy egy olyan zenei és lelki válság után talpra állni és egy ilyen lemezzel visszatérni igen nagy dolog volt, még, ha én se tudok egy Master of Puppets, Pt. II-ként rátekinteni. A negatív megítéléshez azonban aktívan hozzátett a (dob)hangzás minősége, és az újra vételi petíció kapcsán kialakult kényelmetlenség, illetve Lars médiaszereplései és az élőben nyújtott teljesítménye, amivel sajnos-szerencsére Budapesten is szembesülhettünk. A zenekar nívója persze ettől függetlenül újra növekedésének indult, azonban a csapat legutóbbi kollaborációja, azaz a Lulu fedőnév alatt megjelenő Lou Reeddel közös nagylemez eddig talán a metal történelem legnagyobb csalódásként és baklövéseként könyvelhető el. Mindezt pedig a zenekar is érezte, de szerencséjükre pont kapóra jött a harmincéves fennállás és a ‘Black húsz éves kiadásának évfordulója, amely őket is a boldog múltba tekintés felé terelte mind a koncertek, mind az EP-kiadások (Live at Grimey’s, Six Feet Down Under Part I-II) kapcsán. Ezzel pedig el is érkeztünk a Beyond Magnetic kislemezhez…

…mely tagadhatatlanul jól jött Hetfieldéknek, hiszen négy, a Death Magneticre végül rá nem kerülő dallal a csalódott rajongókat szélsebesen ki tudták elégíteni vagy legalábbis a figyelmüket másra összpontosítani. Persze mindez nyilván nem csak politika volt, elvégre korábban is beígérték a dalokat, ám a megjelenés ezáltal szükségesebb volt, mint valaha. A Beyond Magnetic dalai kapcsán két dolgot azonban mindenképp tisztáznunk kell, és csak azt követően érdemes őket mélyrehatóbban is megvizsgálni. Az egyik, hogy a dalok – még egyszer hangsúlyozom – a Death Magnetic-éra B-oldalas tételei, tehát az albumra végül felvett, de rá nem került darabjai. A másik leszögezendő tény pedig az, hogy az alábbi szerzemények a lemez összeállításának végéig nem kerültek teljes egészében kidolgozására. Felvették őket, lekeverték, de végül a fenti oknál fogva érthető módon nem lettek annyira befejezve, mint az album szerzeményei. A fentiek függvényében pedig összességében egész más megvilágításba helyeződik az EP.

Elsőként érkezi a Hate Train, mely talán szövegvilágát leszámítva az egyik leginkább jól működő tétel a lemezen erőteljes refrénjének köszönhetően, ahol Hetfield önmagát bőven felülmúlva képes lenyűgözni és egyből dúdolásra fakasztani mindenkit. Megkockáztatom, hogy egy erősebb címmel és egy újragondolt szöveggel a nagylemezre is felkerülhetett volna a dal, mert meg van benne az a klasszikus Metallica-íz, mely képes naggyá tenni ezt a zenekart. A vezérriff, a szólók és az énekdallamok itt alkotnak a négy dal közül a legteljesebb egységet. A Just A Bullet Away sem sokkal marad el társaitól, leginkább a Black-korszak zöngéire emlékezet, attól a ténytől a leszámítva, hogy a dob kifejezetten unalmasra és egyhangúra sikeredett, ami jócskán le is vesz a dal érétkéből, de mindez azt hiszem betudható a kidolgozatlanságnak. Ám dal felénél igazi meglepetés vár bennünket, ugyani egy teljes leállást követően Kirk kerül a középpontba, amivel el is érünk az ‘Away legkellemesebb epizódjához, hogy utána visszakanyarodjunk újból a refrénhez. A Hell And Back egy lassabb, de rutinosabb tétel, mely ettől a ténytől függetlenül igazi ínyencség lehet a die-hard rajongók részére, hiszen egy érthetően felépített, énekelhető slágerről van szó, mely nyilván nem ér fel a The Day That Never Comes szintjéhez, de könnyen az EP kedvencévé nőheti ki magát. Ha viszont engem kérdeztek, mindenképp a Rebel Of Babylon az, amivel a leginkább érdemes próbálkozni. No nem csak azért, mert itt szövegileg is sikerült maradandóbbat alkotni, hanem mert ezt tényleg egy kifejezetten régisulis Metallica-tétel érzetét kelti, amely elsőre kevésbé, később annál inkább magával húz.

Egy szó, mint száz: szükséges lépés volt az EP kiadása a Metallica részéről, hiszen a Lulu árnyékában pont egy ilyen retrospektív visszatekintésre volt szükség és még ha csak egy B-oldalas EP-ről is van szó, azt hiszem, mindez eredményesnek is bizonyult. Elég csak megnéznünk a harmincéves fennállást megünneplő különleges koncerten készült felvételeket, ahol az alábbi négy dal is felcsendül a közönség legnagyobb örömére. Részemről azonban a még mindig nosztalgikus lázban égő Metallica Nova Rock fesztivál-béli fellépése izgat csak igazán, hiszen a teljes “Fekete lemez” fel fog csendülni élőben, ami valljuk be, az egyik legvonzóbb ajánlat, amit csak kaphatunk.