Mit adott nekünk Észak-Európa 2010-ben?

SOILWORK

The Panic Broadcast
(NUCLEAR BLAST)
8,5/10.

A Soilwork az In Flames-szel karöltve úgy döntött, szélesebb rétegnek teszi befogadhatóvá, jobb esetben szerethetővé a svéd metalt. Előbbi zenekar nagyon a szívemhez nőtt, ezért a fő dalszerző gitáros kiválása, valamint a nélküle készült 3 évvel ezelőtti Sworn To A Great Divide az egyik legnagyobb csalódásom a mai napig. Összesen háromszor tudtam meghallgatni, igaz, azóta is évente próbálkozom vele, de változatlanul jellegtelennek érzem. Aztán jött a hír, hogy Peter visszatér, ugyan a korábbi lendület megtörése miatt dörzsölni még nem mertem a tenyerem, azonban kíváncsi voltam mit hoznak össze. Magam sem értem miért, valahol az egy albumra csak egy irányt kijelölő Soilwork-öt vártam (pedig ha belegondolok egyáltalán nem kézenfekvő lépés) ahogyan tették azt korábban, ehelyett kaptunk egy mixet, amely formailag új, alapjaiban annál inkább ismerős. Nem amatőrök, így nem is téma-forrasztgatásokról van szó, csupán a saját hangzás összegyúrásáról, az pedig már más kérdés ez kinek mennyire tetszik. Sok minden nem változott: Dirk még mindig az egyik legjobb metal dobos, Peter nem felejtett el játszani, és örömteli hír: Speed már Townsend szellemi vezetése nélkül is első osztályú refréneket ír. A fifikásabb riffek a Stabbing The Drama felé mutatnak, a szólók minimum 8 évet repítenek vissza és megemlékeznek a ‘Predators-os időkről is, itt tényleg minden együtt van, amiért szerettük a földmunkásokat. Nem mondom, én is megizzadtam ezzel az újszerű múltidézéssel, egy időre pihenőre is küldtem őket. Később szépen megnyert magának a The Akuma Afterglow a szívszaggató melódiákkal, az együtt éneklős Let This River Flow, a frappáns Two Lives Worth Of Reckoning és a nosztalgikus Deliverance Is Mine, majd szépen lassan az egész album. Rajongani nem fogok érte, de szeretem. Akik pedig végképp feladták, azoknak is legalább megmarad a remény a következő album(ok)ra, hiszen azt mindenkinek hallania kell: még nem égtek ki.

SOLUTION .45

For Aeons Past
(AFM)
9,5/10.

A nagyvilágban sokan lógatták az orrukat, miután értesültek Christian Älvestam és a Scar Symmetry szétválásáról, ám szerencsére ez az istenadta tehetség nem hagyott minket sokáig csüggedni. Összehívott egy supergroup-ot, és mindenféle felhajtást nélkülözve idén kiadták az első albumot, amely egyébként már a ‘Symmetry idején is mellékszálként működött. Párhuzamot vonva az itt hallható irány talán a Holographic Universe kedvelőknek kedvez első körben: melodic death-death-modern metal progresszív megközelítéssel és hangulaterősítő szintizéssel. Egy ideje már nem friss, de bizonyos értelemben előremutató és még mindig unikum ahogyan csinálják. Nincsen töltelék, Älvestam dallamai és a döngölősebb metal témák már önmagukban életképesek lennének, azért örüljünk a kalandozósabb részeknek is, mivel több hozott anyagból plusz egy ilyen dalírói vénával könnyebb életben tartani a lemezt. Tetszik a felépítés, a középre rakott lírai Lethean Tears és a záró monstrum adnak igazi tartást az albumnak. Utóbbiban zseniális húzás ahogy szépen lassan megfojtják a dalt, majd újraélesztik, ily módon nem is hat töménynek a 16 perc. Nem érdemes azzal dobálózni, hogy Älvestam miatt ér ennyit a csapat, mert a nívós riffek és melódiák izgalmas váltakozásáért egyértelműen a hangszeres szekciót illeti dicséret. Személyes tapasztalat alapján: mikor egy zenekar éppen jó periódusában ad ki lemezt, a bónusz számokat is érdemes meghallgatni, így van ez most is: a Spirit Side Dreaming semmivel sem gyengébb a többinél, egyszerűen csak érezték hol kell megállni. A szövegek megírásában segédkezett a Dark Tranquillity Stannéja, továbbá pár sor erejéig vérköpős-rekedtes hangjával is felbukkan. Idén az egyik legerősebb metal album északról, nem csak fanatikusoknak. Solution .45 – Scar Symmetry: 1:0.

DARK TRANQUILLITY

We Are The Void
(CENTURY MEDIA)
6/10.

Nincsen két egyforma ‘Tranquillity album, a hagyományokat (azaz saját hagyományaikat, csontdallamos tukatukáktól elektronikus kísérleteken át mindezek elegyítéséig) tisztelve mindig egy kicsit másra fektetnek hangsúlyt. És ahogy a munkásságuk korai szakaszára jellemző gitártémáknak már jó ideje nyoma veszett, helyette egy sokkal szigorúbb dallamvezetésre tértek át, ami ugyancsak a stílus sajátja, pontosabban azzá lett avanzsálva. Ezúttal sincs ez másként, viszont több a középtempó: ilyenkor rendszerint Martin Brändström bontakozik ki, számomra nem mindig megkapó billentyűzésével. Persze akadnak meggyőző részek, de legtöbbször az az érzésem, hogy ezzel a húzásukkal csak leültetik a dalokat, mivel az album számos részén nem csupán hozzátenni akar, hanem vezetni is, és ez a lassú szintizés önmagában nem elegendő, főleg ha azt szánják egy dal csúcspontjának, refrénjének, mert ahogyan utaltam rá: nem virtuóz billentyűfutamokról van szó, hanem egyszerű, önmagában üres vezérdallamokról. Stanne egy kis időre megint elővette a tiszta énekhangját, sajnos ezzel sem sikerült feldobni a számomra kicsit szürke és néhol unalmas lemezt. Több dinamikai váltással gördülékenyebbé lehetne tenni, ahogyan tették azt nagyon ügyesen a Character-ön, enélkül vontatottá válik és egyáltalán nem hallgattatja magát. A Shadow In Our Blood még kikerüli a fenti csapdákat, aztán elindulnak a lejtőn és csak az utolsó blackes Iridium mondható különlegesnek, mely egy színesebb paletta végén nagyobbat is üthetne. A leírtakból úgy tűnhet ez egy nagyon gyenge lemez, de ilyen múlt után muszáj egy kicsit hangsúlyosabban önmagukhoz mérve értékelnem, figyelembe véve azt is, hogy az új időkre való átállás igenis működött a Damage Done és az említett Character személyében. Minőségi zene ez még mindig, amely az elvakultabb fanok szűrőjén gond nélkül átmehet, nekem ez egy kicsit kevés. Senki sem veheti el a csapat érdemeit és színtérre gyakorolt hatását, továbbá nagyon szimpatikus a hozzáállás is, hogy nem dőltek be semminek és senkinek. A legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy ez még mindig jobb, tökösebb a még életben lévő melodeath utánpótlás krémjénél.

RAUNCHY

A Discord Electric
(LIFEFORCE)
9/10.

A Lifeforce támogatásával és Kasper Thomsen énekessel ez már harmadik albuma a dán Raunchynak, csakhogy eddig elmaradt az a nagy áttörés, amit még a Confusion Bay megjelenésekor jósoltak nekik. Nem akarom fellőni a ‘most vagy soha’-labdáját, de az A Discord Electric egy újabb lehetőség. Az első hallgatásnál nyilvánvalóvá válik, a csapat szerencsére nem kívánta a Wasteland Discotheque vonalát tovább vinni. Nem mintha rossz lett volna az az album, de a thrash és a Death Pop Romance-en először felbukkanó északi dallamok vegyítésének módja, egyben tökéletesen belőtt aránya ott egy picit megborult, ez pedig eredményezett pár kevésbé Raunchys – írom csúnyábban – metalcore közeli pillanatot. Visszatért a sűrű effektezés a rajongók, valamint jómagam nagy örömére és a zene ismét energikus thrash-ből táplálkozik nagyrészt, ezekhez adagolva a már szintén megszokott táncolható ritmusokat. Az eddigieknél terjengősebb tételek miatt talán nem olyan könnyű barátságot kötni az albummal, de mindenképp megéri egy párszor végigpörgetni, mert az elsőre is kapós slágerek (pl.: NGHT PRTY, Shake Your Grave, Rumors Of Worship) mellett igazi csemege az egész lemez. Az intro jellegű, ám mégis teljes szám értékű Dim The Lights And Run-tól kezdve a csavaros verzéjű, refrénjével Confusion Bay-t idéző Blueprints Of Lost Sounds-on át a dúdolható riffelésű (ilyenek csak a Velvet Noise-on voltak) Street Emperor mellett egy rakat fülcsiklandozó mozzanat hallható a 64 percben. A Gunslingers And Tombstones az egyik legkomolyabb Raunchy tétel, amiben még a refrén sem feltétlenül a sing-alongra buzdít, sokkal inkább elmélyíteni kívánja a szomorkás hangulatot. Erőlködés nélkül sikerült visszanyúlni a korábbi hangzáshoz, és élvezetessé tenni újszerű mozzanatokkal. Persze a beígért kísérletezések határait igen szűkre szabták, ami talán nem is baj, hiszen a Raunchy továbbra is Raunchy maradt, pofátlanul ötletes és igényes modern metaljával együtt.

SONIC SYNDICATE

We Rule The Night
(NUCLEAR BLAST)
3/10.

Ez a (sokak által különösképp irigyelt) hat fiatal nálam régebben megragadt a majdani reménységek csarnokában, ahonnan azóta nemhogy kitörni nem sikerült, de most már ott tartunk, hogy ‘a fölösleges zenekar’ címet is megkapják tőlem. Az Eden Fire egy biztató, ígéretes produktum volt. Az Only Inhuman szirupos tálalása sokakkal ellentétben engem abszolút hidegen hagyott, a Love And Other Disasters pedig már olyan szélsebesen zúgott el mellettem, hogy integetni sem volt időm neki. Vannak zenekarok, akik bármihez nyúlnak, arannyá válik. Ez a svéd bagázs nem ilyen, sőt még a hatalmas ziccerek is kimaradnak: a Static-X-esen cincogó Turn It Up! akár jó is lehetne, de nem az, az ártalmatlansága miatt rádióba illő My Own Lifenál és Miles Apartnál ezerszer jobbakat lehet hallani még a kommerszebb részlegről is. Maga a zene pofon egyszerű, ami önmagában nem is lenne baj, de ez az anyag tényleg a kreativitás és dalírói készség teljes hiányát mutatja. Nagy ritkán azért akad ígéretes témázás (Pl.: Burn This City eleje), de mielőtt rávágnám a pecsétet, csavarnak rajta egy olyat, amitől megint a homlokomat ráncolom. Ezen a kiadványon hallhatjuk először az új énekest – Nathan James Biggsnek egyáltalán nem sikerült fogós dallamokat írnia, ami azért nagy baj, mert rengeteg a tiszta vokálos rész, és ilyenkor legtöbbször az instruval is csak őt támogatják. Azt tippelem, hogy a rock/metallal most ismerkedőknek jöhet be ez a próbálkozás – a korántsem harapós riffekkel és a felületes énekkel – a tapasztaltabbak viszont nagyon jól tudják, ha ilyen balesetet látnak, jól rá kell csapni az ifjoncok kezére. Komolyra fordítva a szót, tényleg nem értem miért kellene szeretni ezt lemezt, de valószínüleg a problémát azért ők is érzik. A basszusgitáros Karin már nem elég közönségcsalogató, gondolom ezért forgattak egy csupasz nénis klippet sima figyelemfelkeltés céljából (persze mögé magyarázva a mondanivalót), olyan átlátszó „ha már a zenével nem tudunk kitűnni” alapon. Valaki csak emlékezni fog rájuk is.