Mesterséges életben tartás – Being As An Ocean: Death Can Wait

Do you think that you’re the only one who’s been disappointed?

– szegezi a kérdést nekem (meg mindenki másnak is) Joel Quartuccio, a Being As An Ocean frontembere a poszt-hardcore-zenekar legújabb lemezének második dalában, és bár tudom, hogy nem erre gondol a költő, ugyanakkor az internetes fogadtatást elnézve tényleg úgy érzem, hogy én a kisebb halmazhoz tartozom, akiknek valóban nem működik ez a friss eresztés.

Pedig milyen szépen indult ez a történet: a srácok a 2012-es, kissé nyers és esetlen, de végtelenül őszinte bemutatkozásukkal, a Dear G-d-dal simán beírták magukat a spoken wordös emocionális hardcore nagykönyvébe, innentől pedig folyamatosan próbáltak egy populárisabb, nagyobb tömegeket megmozgató hangzást megtalálni, ami végül a 2019-es Proxyban csúcsosodott ki, egy diétás Amóban, aminek futurisztikus pop metalja szinte kivétel nélkül feküdte meg az ősfanok gyomrát, de új rajongókat se sikerült nagyon bevonzani vele. A lemez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, beütött a covid, időközben a tagság is a két énekesre zsugorodott, és a zenekar nem hivatalosan, de látszólag elcsendesedett. Joggal hihettük azt, hogy ez a történet vége. Azonban ‘21-ben megjelent két szingli a semmiből, amik a korai hangzást sejtették, majd tavaly megindult a Death Can Wait promózása, hogy idén február elején át is adhassuk magunkat a hatodik BAAO-anyagnak. Az új album valamelyest visszakanyarodik az első három lemez irányához, miközben próbálja azt ötvözni a modernebb, nemrég felvett elemeivel, a végeredmény viszont

egy furcsa Frankenstein-szörny lett, ami alig tud életben maradni, a tetejébe pedig minden érának a leggyengébb elemeiből lett összefércelve.

Kezdjük a lemez negatív tulajdonságaival, ugyanis szerintem abból jóval több van, mint az erényeiből. A legnagyobb problémám az anyaggal, hogy nincsenek rajta dalszerű tételek, fogódzkodók, bármi, ami egy stabilabb struktúrával bírna, egy flow, ami vinne magával, vagy egy dúdolható szösszenet. Ez pedig nagy meglepetés egy olyan bandától, ami simán írt olyan fülbogár dalokat, mint a The Hardest Part…, a L’exquisite Douleur, az OK, az Alone vagy a Lost. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert a fő dalszerzők kihullottak a nagy purgálás idején, vagy ilyesmi, mindenesetre a Death Can Wait hiába próbál popos vizeken evickélni, közelében sincs (már) az olyan hookok produkálásának, amit mondjuk egy BMTH vagy egy Bad Omens csípőből lehoz az eggyel magasabb ligában. Emellett az anyag görcsösen próbál kapaszkodni a gyökereibe, gondolok itt akár Joel szavalásaira, vagy a kettőnél több, egymás utáni mélyre hangolt riffre, de ez inkább képez egy identitásválságban szenvedő, a kohéziót hírből sem ismerő kavalkádot, mintsem egy méltón múltidéző modern matériát (hopp, az alliteráció!)

A másik aggályom a szövegek fantáziátlanságát érinti, ami már az első lemez óta a zenekar egyik húzóerejének számított, hiszen ahogy Joel és Michael párosa végigjárta a remény, az emberség, a fájdalom, a depresszió, a veszteség és az élet témaköreinek különböző fázisait, az mindig egy kapaszkodó volt a meg nem értett fiatalságnak – vagy bárkinek, aki épp az életének egy mély pontján fedezte fel a BAAO munkásságát. Amíg korábban olyan monológok hagyták el az énekesek száját, mint hogy „az apró hajó kibírja-e a reménytelen élet keltette viharokat”, vagy „az ágyban fekve érzem a mellkasomon a fejed helyét”, addig az új lemezre a lírikus vonal kimerül az olyan kínaiszerencsesüti-pozitív jókívánságokban, mint, hogy „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”, meg hogy „ne várj, légy te a változás!”, amiket igazából egy 16 éves tiktokker is pont ugyanennyi beleéléssel tudna a szádba rágni, miközben live-ban kiszedi a szemöldökét. Félreértés ne essék, nyilván ezeknek az üzeneteknek is van relevanciája, csak olyan érzésem van, mint annál a bizonyos mémnél, amikor anya nem áll meg hazafele kajáért, mert otthon úgyis van valami maradék…

Hogy ne csak fika érje a ház elejét, akadnak itt azért bizakodásra okot adó tényezők: a hangzás például spot on, maximálisan eleget tesz a modern kor elvárásainak, szépen ki lett klopfolva a vas, illetve akad azért itt egy pár dal, ami ha nem is ér fel a korábban felsoroltak minőségéhez, azért okoz pár kellemesebb pillanatot ebben a javarészt fejvakarással töltött negyven percben. Egyik ilyen a nyitó Beautiful Agony, ami a darkwave-es építkezésével, a sejtelmes kipengetéseivel és Joel gépies recitációjával egy tök jó alaphangot üt meg, kár, hogy ez csak egy (fojtó) atmoszféragenerálás, ami aztán soha nem köszön vissza többet – vagyis de, a Snake-ben, ami nemcsak a lemez, de a zenekar egész munkásságának az egyik legindokolatlanabb darabja a fura, hard rockos riffjeivel, meg a göcsörtös vokálozásaival…

A lemez egyik húzószinglije, a Swallowed by the Earth egész biztosan szép össze- és megborulást eredményez majd élőben, bár ezt nem kicsit beárnyékolja a tudat, hogy Joelnek már konkrétan a lemezbemutató EU-turnét is ki kell hagynia a magánéleti problémák miatt. Nyilván nem vagyok én se egy szívtelen fasz, természetesen nem tűrhet halasztást a család a “karrierrel” szemben, ugyanakkor nem túl jó előjele ez egy alapvetően életjelet adós/bizalomvisszanyerős körútnak. Ami viszont még gerjesztheti a lojalitást a zenekar irányába, az a Paradise in My Mind upbeat refrénje, vagy a záró The Fullness of My Being csiszolatlan törékenysége. Összességében nem egy rossz lemez a Death Can Wait, de ennél fényévekkel többre lesz szükség a relevancia megtartásához (vagy újraépítéséhez?).

És mielőtt megkapnám, hogy csak azért húzom le az egészet, mert egy első demós cuck vagyok: én végigkísértem a zenekar pályafutását, és nekem még a sokak által lefitymált 2017-es Waiting for Morning to Come is bejött a maga dark ambientes, lehúzó légkörével. A friss anyag is jól lőtte be az irányt, de aztán olyanná vált, mint a borítója: kusza, túlterhelt és időközben szétesik, mint egy Jenga-torony, aminek az összes alappillérét kipöckölték a ̶g̶e̶c̶i̶ tündéri haverjaid. Manapság, amikor az elvárások már az egekben vannak, és a szélsőségek uralják még az alternatív piacot is, egy ilyen kallódó produkciót maximum egy kezdő formációnak lehet elnézni, nem pedig egy több mint tíz éve alkotó brigádnak, akik azért letettek egyet s mást az asztalra.

Lehet, hogy a Being As An Ocean szerint a halál még várhat, de milyen élet az, aminek a maradékát lélegeztetőgépen töltjük?

6/10