The Dillinger Escape Plan – Option Paralysis

Igaz, a népszerűsítés része a dolognak csak most jött: mintha ráéreztek volna a fiúk arra, hogy a közönség nagyon ki van éhezve az extrém, technikás, de azért fogyasztható zenékre, egy viszonylag hosszú énekeskeresés után (melyből a lehető legjobban jöttek ki, hisz Minakakis-t a jóval sokoldalúbb Puciatora cserélték, és közben még Mike Pattonnal is csinálhattak egy kiváló EP-t) kiadták a Miss Machine-t, melyre azért már könnyítettek az ’infinity emelt matekján, picit slágerszerű is volt néhány pillanata (pl. a Setting Fire to Sleeping Giant refrénje). Ekkor már szinte teljesen befutottak (legalábbis a zenéjük szélsőségességéhez képest rengetegen imádták őket), így egy annyira merésznek nem tűnő, ám valójában igenis bátor húzással még több „könnyű” elemet raktak a zenéjükbe, melyek egy része a kifejezetten slágeres klipes dalokban, másik része Weinman elektronika iránti érdeklődésében testesedett ki. Mivel ez a szál a kiadóváltás ellenére is elvezet minket az Option Paralysis-hoz, hisz az idei album leginkább az Ire Works-höz hasonlít, így ki is fejteném, ha már a „mi?” nem, csupán a „hogyan?” változott. Az, hogy a TDEP zenéje ma már bizonyos százalékát illetően teljesen eltávolodott az eredeti vonaltól, sokkal inkább mondható fejlődésnek, mint kurvulásnak, és itt bizony kénytelen leszek érinteni a technika vs. dalírás ősi viszonyát. A banda anno ugye azzal vált híressé, hogy amit egy Dream Theater gyakorlatilag az énekes kivételével egy helyben állva csinál, ők gyorsabbá, változatosabbá tették, és élőben a legvadabb hardcore zenekarokat megidézve adják vissza – utóbbi nem is változott, ám lemezen egyre több lett a könnyen fogyasztható, dúdolható, és pl. az első dalt, a Farewell, Mona Lisát hallgatva kijelenthetően együtténekelhető sor. Ezzel a dologgal már rengetegen elbuktak, de Puciatoék ott nyerik meg az egészet, hogy azért elég izmos mennyiségben benne hagyják az eredeti (mondhatjuk nyugodtan úgy: tipikus) DEP paneleket a dalaikban.

A fent említett, amúgy klippel bíró első dalban is felbukkannak a banda jellegzetes húzásai, olyannyira, hogy az első hallgatás óta ösztönből nyomom le a hangerőt, tudván, hogy mit vezet be a hatásosan vészjósló intro: kb. két percig egy átlagosan kaotikus, de azért egész fogós dalt kapunk, majd jön a tömény hangulatkeltés, és a ’works legfogósabb pillanatait idéző, tiszta énekkel (Puciato egyik legnagyobb előnye volt Dimitrivel szemben, plusz igen jó benne) operáló refrén, ami olyannyira jól sikerült, hogy simán az album egyik legjobb dalát hozták össze így az elején. A következő Good Neighborban is találhat az ember kapaszkodót, még ha nem is olyan arcbamászót, mint az előző tételben: nagyjából másodpercre pontosan a nóta felénél átmennek bugisba a srácok, ami jóval könnyedebbé teszi a kétperces, vijjogó darálást. A Gold Teeth on a Bum másodpercre pontosan tér vissza a Farewell öt perc fölötti hosszához, és stílszerűen újabb olyan dalt kapunk, ami a szétcsavart témák ellenére egy kellemesen ragadós refrénnel szöget üt a fejünkben, és ráakasztja az albumot (hogy hogyan, az most vesszen el a b-kategóriás költői képek homályában), de persze öt percet ők lennének az utolsó banda, akik egy ötlettel töltenének ki, szóval lesz még itt botrányosan egyszerű, és kissé meghökkentő szóló, és további tiszta énekelgetés a végtelenségig, szóval ha idén Amerikában bárhol egy Calculating Infinity tetkós ember akasztotta fel magát, a halál időpontja megállapítható volt abból, hogy ezt a dalt mikor játszotta le a gépe. A következő Crystal Morning és Endless Endings leginkább a standard TDEP dalok közé sorolhatók (gondolom, nem kell elmondani, hogy ez 2010-ben kétszer két percet jelent), mindkettőben vannak lazább részek is a gitárviharban, és annyit érdemes róluk tudni, hogy utóbbi > előbbi.

A lemez közepén található a Widower, mely a hosszú dalok listáját erősíti, a hatperces szerzemény egy roppant hangulatos, zongorás bevezetéssel kezdődik, és ez a remek énektémákkal dolgozó, fokozatos építkezés csak a negyedik percben csap át egy jellemzően Dillingeres részbe, de a kiváló tiszta vokált ezután sem ússzák meg a fanek, ahogy a zongorás keret bezáródását (ill. be nem záródását) sem: bár a dal arányaival nem, de változatosságával kiválóan tükrözi az egész albumot, valamint nem csak az OP-ról ad kiváló képet, de arról is, hogy miért több még mindig ez a pár srác a mathcore többi nagyágyújánál (gondolok itt a PsyOpus-ra, vagy az Ion Dissonance-re). Ahogy azt a szokásjog megköveteli, egy ilyen merészen hosszú és lassú tétel után egy igazi, ízig-vérig korai dillingeres szerzemény következik, a Room Full of Eyes két percig remekül tartja is magát a széttördelt, zajos hagyományokhoz, ám a srácok nem tudták visszafogni magukat, és a hátralévő két percben nem először jelenik meg a Nine Inch Nails szelleme. Természetesen rájuk gondoltam a „hogyan?” megváltozásánál is, hiszen most a keményvonalas rajongók riogatásának, és a dalok valamint az album színesítésének szerepét nem Weinman elektronikus kísérletezgetései, hanem a zenekarral közeli kapcsolatot ápoló indusztriál legendák hatása tölti ki: itt ne a korai, „trú” NIN-re tessék gondolni, hanem inkább a csúnyán alulértékelt The Fragile-ra. A következő Chinese Whispers-ben mondjuk annyira nem érződik Reznor & a többiek hatása, ez inkább a lemez elején lévő tiszta, és nagyívű énektémákat kombinálja némi játékos témázgatással, és a gyorsabb, durvább megoldásokkal. Utóbbiakból jut rendesen az I Wouldn’t If You Didn’t-be is, ami ahhoz képest, hogy az utolsó előtti dal, nagyon helyben hagyja első szűk két percével a hallgatót, és bár a Room Full of Eyes-hoz hasonlóan itt is átváltanak a „jelenlegi” zenéjükre, azért addig elég komolyan idézik fel az első két lemezüket.

A záró Parasitic Twins egy az egyben igazolja a Reznor-hatásokkal kapcsolatos felvetéseimet, egy az egyben NIN: elektronikus tétel tele effektekkel, elszállós hangulattal, gyakorlatilag csak Puciato hangjából lehet rájönni, hogy itt most nem Trent bá’, hanem Weinman ötleteit hallgatjuk, szóval kellően érdekes és rendhagyó zárása ez az Option Paralysis-nek. Annak a lemeznek, mely talán minden eddiginél jobban megosztaná a hallgatóit, ha az Ire Works, és közvetve a Miss Machine nem jelezte volna előre azt, hogy milyen változások is jönnek majd. A The Dillinger Escape Plan azonban változások ide, egyes gyengébb, vagy túlzásba vitt megoldások oda (ezeket direkt nem emeltem ki a cikkben, így is elég hosszan elemeztem a dalokat), így is elkészítette 2010 egyik legjobb lemezét, ami nem fog jobban tetszeni az előzőnél azoknak, akiknek az se tetszett, viszont akik azon a lemezen találtak kapaszkodót a bandához, azok imádni fogják. Én nem tartozom egyik csoporthoz se, viszont imádom a lemezt, és még ha stúdióban ilyen is a TDEP, az élő felvételek alapján azért nem kell félni, hogy „és most mindenki egyszerre”, vagy Richard Claydermann közreműködések tarkítanák a koncertjeiket a közeljövőben – de erről majd együtt fogunk meggyőződni októberben, feltéve, hogy Puciato nem dönti ránk a Dürert az első félórában.

9/10