Menedék a középszerűség elől – AngelMaker: Sanctum

Miközben hallgattam ezt a lemezt, végérvényesen is megvilágosultam afelől, hogy aki mindezek után még temetni képes a deathcore műfaját az – elnézést a szóhasználatért, de – egy tulok. Persze nyilván ez is, mint minden más műfaj, tele van feleslegesebbnél feleslegesebb produkciókkal, de nagy szerencsénkre egyre több emberhez jutnak el az olyan úttörő és bevállalós bandák, mint mondjuk a Lorna Shore, a Fit For an Autopsy, a Brand of Sacrifice, vagy épp jelen esetben az AngelMaker. Ha már felhoztam a BoS-t, amit ők leműveltek tavaly a Lifeblood-dal, nagy valószínűséggel az idén a Sanctum reszortja lesz. Külön érdekes, hogy mindkét banda kanadai, így felmerülhet a kérdés, hogy mi a jó élet kerül ott a juharszirupba, hogy ezek a fiatal srácok úgy frissítik fel a stílust, mintha születésüktől fogva ezen fáradoznának?! Ha egzakt választ nem is kapunk, mindenesetre közel kerülhetünk a megoldáshoz, ha betekintést nyerünk a Szentélybe.

Tőszavakban azért felvázolnám mit kell tudni az AngelMakerről, mielőtt belevágnánk ebbe a nem mindennapi utazásba. A fiúk most már több mint tíz éve tolják az ipart, ez idő alatt egy EP-t, két splitet, illetve két nagylemezt adtak ki, a Sanctum pedig a harmadik “egész estés” kiadványuk. Valószínűleg nem spoilerezek túlságosan nagyot azzal, ha azt mondom, hogy a tízéves munkájuk itt teljesedik ki igazán. A lemez egy ízig-vérig karanténmatéria, és hát a banda nem is árult nagyon zsákbamacskát ezzel kapcsolatban: tavaly ki is csepegtettek róla négy darab két-két dalos kislemezt, összesen nyolc(!) számmal. Amikor megtudtam, hogy ezek már egy teljes egésszé fognak összeállni (értelemszerűen több addig kiadatlan dallal), fel is hagytam a hallgatásukkal, mert nem vagyok túlságosan híve az ilyen össze-vissza darabolásoknak. Egyben szeretem fogyasztani a cuccost, ezen pedig van is mit: a 14 dal háromnegyed óra mellett elsőre nagy falatnak tűnhet, de mindjárt kitérek rá, hogy miért is tökéletesen kiporciózott ez a fogás.

A Sanctumon egyszerűen nincs két ugyanolyan dal. És ez egy marha nagy pozitívum egy olyan műfajban, ami jó esetben egy album felét tudja feltölteni innovatív megoldásokkal. Mondjuk ehhez biztos köze lehet a hat(!) tagot számláló felállásnak. Ez a hat ember 100%-ig bele is ad mindent, az utolsó lejátszott/elénekelt hangon is hallatszik a lelkiismeretes megmunkáltság. A háromgitáros felállás sok esetben fejvakarásra adhat okot, de amikor meghalljuk a Creators Conscience mérnöki precizitással a dal végére biggyesztett szólóját, vagy az Eating the Body of Godot átszövő blackes témázást, egyből világossá válik, hogy nem csak indokolt ez a hangszermennyiség, de olyan ajtókat nyit meg a banda előtt, amin mások talán nem is mernek belépni. Ha már zenészi teljesítmények, muszáj kiemelni a két énekes, Mike és Casey parádés “vokálpárbajait”. A srácok a black metalos károgástól kezdve a hc-s screameken át a moslékos pig squealekig kb. mindent lefednek, amit ezek a stílusok megkövetelnek. Külön élvezetes a dinamikus adok-kapok, ahogy ezek a váltások eggyé válnak a dalokkal, egy pillanatig sem lankasztva a figyelmet.

De nem csak a vokál terén van folytonos váltakozás és adaptálás. A Sanctum az összes “keményebb” stílusba belekóstol, ezáltal folyamatosan fenntartva az érdeklődést. Erre talán a legjobb példa a az album közepén lévő What I Would Give. Nem szokásom első hallásra megállni egy dalnál, majd újra és újra visszatekerni, itt viszont kénytelen voltam, ugyanis ha ez nem az év egyik legjobb dala a műfajban, akkor semmi sem. Az alapvetően atmoszférikus megszólalás, a kegyetlen döngölés, a lélegzetvételnyi kiállás, az éterbe üvöltött “Carry this torch for me /Light your way from misery” sorok, majd a katartikus lezárás egy hibátlan produktumról tesznek tanúbizonyságot. Ehhez persze nem kicsit hozzájárul a Will Putney-művek sokadjára is párját ritkító hangzása. De akár megemlíthetném a Gutlesst, a Lazarust (nem, nem Apey-ékat), vagy a záró Exit Signst is, mindegyik pazar és kifogástalan tétel. Természetesen a legkitartóbb deathcore-sommelier-t is megviselné ez a fajta kiképzés 14 dalon keresztül, így a srácok iszonyat jó érzékkel adtak nem egy, hanem egészen pontosan kettő darab lebegős/mélázós darabot az album vége előtt. A Wither egy teljes egészében zongorás “átvezető” Misstiq tolmácsolásában, a Bloom pedig egy olyan prog-death megőrülés akusztikus gitárral, latinos dallamokkal, amit kb. Tommy Giles a Between the Buried and Me-ből láthat legszebb lázálmaiban. Az meg aztán tényleg csak a cseresznye a torta tetején, hogy az egész kiadványt a mi saját Borbás Robink (Grindesign) öltötte ilyen ellenállhatatlan formába artworkileg.

Az AngelMaker eleget tett az elvárásoknak, sőt túl is szárnyalta azokat, és bebizonyította, hogy igenis van még új a szénfekete égbolt alatt. A Sanctum pedig 2022 egyik legerősebb deathcore-lemezévé lépett elő, holott nem volt és valószínűleg nem is lesz könnyű dolga. Nem is húznám tovább az idődet, irány meghallgatni a lemezt, ha eddig nem tetted volna meg, és tessék megajándékozni a bandát azzal a figyelemmel és bizalommal, amit teljes mértékben ki is érdemeltek. 9/10