Memphis May Fire – Unconditional

Persze nem került semmi új sem feltalálásra a korábbi lemezeken sem, hanem csak megtanulták azokat a „fogásokat”, amikkel már sokan sikerre vitték az aktuális trendi bandájukat. Ez akár hangozhat szomorúan is, de ehhez is tehetség kell manapság, mert a felvevőközönség türelmetlen, és ha egy perc alatt nem sikerül valamivel elkapni a figyelmüket, akkor nagy bajban van az együttes. Ez eddig nagyon jól ment a Memphis May Fire-nek, meg akár most is jól mehetne, ha ez nem a harmadik lemezük lenne a sorban, ami ugyanúgy szól, ugyanazokkal a riffekkel és énektémákkal. Arról már ne is beszéljünk, hogy A Slágert is lefelejtették az albumról, helyette 11 közepes nóta üldögél a lemezen, amik arra várnak, hogy a háttérben ledaráljuk őket, sóhajtsunk egy nagyot és továbbálljunk.

Cameron Mizell tudja, hogy kell kikeverni a szart is a lemezekből, de hihetetlen, hogy képes volt a 2011-ben összeizzadt vst-ket betölteni a kis hangszerkesztőjébe és kiadni vele az új lemezt. Ugyanaz a csörgő basszus, ugyanaz a gitártorzítás és dobhangzás, minden ugyanúgy szól, mint a The Hollowon és a Challengeren. Nincs baj vele, de mivel a számok közel sem olyan fogósak, mint korábban, ezzel csak azt érték el, hogy önkéntelenül is a korábbi albumokhoz hasonlítgatjuk az újat, ami ebben az esetben nem szerencsés. A zenei alap a szokásos metalcore dara, egy-két tört ütemmel megbolondítva, a refrén alá pedig mehet a szőnyeg, random helyeken pedig röföghet a breakdown. Ez már korábban sem tartozott a banda erősségei közé, de Matty Mullins képes volt megmenteni sok dalt remek énektémáival és hangszínével. Ez utóbbi megmaradt, kár, hogy a dallamok annyira semmitmondóra sikerültek, hogy inkább az egyszerűbb zenei részre próbál koncentrálni az ember, hátha abban lel majd valami izgalmasat.

Négy év alatt annyi jó számot írt a csapat, hogy azokból egy bivalyerős albumot össze lehetne állítani, ezek azonban 3 nagylemez és egy EP között oszlanak el. Persze ez nem mindig az ő döntésük, de nagyon érződik, hogy az utolsó cseppet is ki akarja sajtolni belőlük a kiadó, ami a kreativitás kárára megy. Ha a pályafutásuk végén egy best-of kiadvánnyal emlékezik meg róluk a Rise Records, biztos vagyok benne, hogy erről a lemezről legfeljebb egy nóta fog felkerülni rá, az is csak mutatóba.

3,5/10