2011. május 25.
Tracklist:
1. The Sinner
2. The Unfaithful
3. The Victim
4. The Abandoned
5. The Deceived
6. The Commanded
7. The Burden
8. The Haunted
9. The Reality
10. The Redeemed
Nehéz lenne nem észrevenni, hogy a főként USA által diktált zenei divat egyre nagyobb teret nyer magának a keményzenében, és mind az alakulóban lévő, mind a már létező zenekarokra komoly hatással vannak az agyonsztárolt bandák tömkelegei. Főként persze a kiadók tehetnek erről, akik rengeteg pénzt fektetnek bele abba, hogy legyen sok csilivili zenekaruk, akikből évente kisajtolhatnak egy lemezt, ahelyett, hogy a minőséget tartanák szem előtt. Ez persze nyereséges, így bolondok lennének nem kihasználni a végeláthatatlan breakdown-okban rejlő pénzt.
A Memphis May Fire esete azonban ezzel együtt is kicsit furcsának tűnik. Már a 2007-es self-titled EP-jükkel elég népszerűek lettek (underground körökben mindenképp), ami az újító szándék hiánya nélkül is kellemes kis anyag lett. A sikeren, és a Trustkill szerződésen felbuzdulva aztán megírták a Sleepwalking című southern borzalmat, amivel az Every Time I Die legrosszabb pillanatait is sikerült alulmúlni, így a srácok is úgy érezték, egy új vonalon kell elindulni az önmegvalósítás rögös útján. Ezt pedig egy Rise Records szerződés erősítette meg, illetve az, hogy az ötletek formába öntését Cameron Mizell, a Rise és egyéb trendi „core” lemezek szinte állandónak mondható producere és hangmérnöke – Joey Sturgis mellett – felügyelte. Talán nem ő tehet róla, hogy a legtöbb feltörekvőnek szánt, de inkább csak sablonoktól fuldokló banda hozzá fordul „segítségért”, azonban ha már odakerültek hozzá, akkor nem végez félmunkát. Bár a Memphis May Fire új hangzása teljesen ugyanaz, mint a kiadó bandáinak 90%-a, ezek a keverések annyira ütősre sikerülnek, hogy ha másért nem, hát emiatt rengeteg rajongót szereznek maguknak, míg mondjuk egy gyengébb hangzással az örök süllyesztőben nyugodna a lemez.
Mivel az album első hallgatásra megkülönböztethetetlen mondjuk egy Of Mice & Men, Sleeping With Sirens, Scarlett O’Hara lemeztől, a siker tényleg azon múlik, hogy a betanult dolgokat mennyire tudják eladhatóvá illetve hallgatóbaráttá tenni. Ezen a téren pedig kiütközik a többéves tapasztalat, ami egy kicsit kiemeli az újoncok közül a lemezt, hiszen ha nem is egy slágergyűjteményt köszönthetünk a The Hollow személyében, de körülbelül minden harmadik számra azt lehet mondani, hogy kellemes, ez pedig jóval több, mint amit el lehet várni egy kiadóbéli bandától. A jól megszokott szaggatott riffekre és breakdownokra érkező gitárdallamok se fülsértően rosszak, sőt – bár nem annyira ragadósak, mint mondjuk egy Woe, Is Me-nél – kifejezetten jó munkát végez Kellen McGregor gitáros, aki emellett egyébként az elektronikus betéteket is szolgáltatja, illetve a vokálozásban is besegít. Az ének sajnos elvesztette mindenféle jellegzetességét, ám ezt ellensúlyozzák a sok helyen tapadós dallamok. Ebből a szempontból a The Victim, The Commanded és a The Reality hármas nagyjából el is viszi a hátán az egész lemezt, és éppen akkor jönnek, amikor már kezdene leülni az album.
Összességében tehát egy közepesnél kicsit jobb albumot hallhatunk, ha rávesszük magunkat, hogy egy kis időt szenteljünk a The Hollow-nak. Ha nem lenne az egységesen átütő erejű hangzás vagy a milliméterre kiszámított sablonparádé, talán ez a lemez is elszaladna mellettünk, pedig vannak olyan értékei amiért egy kicsit többet ad, mint egy hasonló trendlovagló album. Persze messze van attól, hogy világot váltson, vagy hogy a gyűlölködőket jobb belátásra bírja, de aki szereti ezt a műfajt, az örömét lelheti a Memphis May Fire új albumában. Jobb lenne, ha megtalálnák a saját hangzásukat, és nem a kiadó által rájuk erőltetett vonalat követnék, de az előző nagylemez tudatában még ez is fejlődésnek tudható be.
5,5/10
