Memphis May Fire – Challenger

Tracklist:

01. Without Walls
02. Alive In The Lights
03. Prove Me Right
04. Red In Tooth & Claw
05. Vices
06. Legacy
07. Miles Away (km. Kellin Quinn)
08. Jezebel
09. Losing Sight (km. Danny Worsnop)
10. Generation: Hate
11. Vessels

Hossz: 41:56

Megjelenés: 2012. június 26.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Meglepően jól sikerült a Memphis May Fire bemutatkozása a tavalyi évben, hiszen amellett, hogy a kiadó bandái közé pillanatok alatt beilleszkedtek (hangzásban legalábbis biztosan), felül is tudtak azokon emelkedni a kiválóan megírt dalaikkal. A Rise Records "core-termése" idén (is) elképesztően gyengére sikerült, egyedül a Hands Like Houses tudott emlékezeteset alkotni, ami mondjuk a Miss May I és az Attack Attack! teljesítménye mellett egyenesen zseniálisnak hat, pedig igazából csak annyi történt, hogy nem szarral dobálták meg a rajongóikat. A MMF-re tehát nem kisebb feladat hárult, mint hogy megmentse mind a kiadó, mind a saját - amúgy sem túl nagy - becsületét egy olyan lemezzel, amelyre bátran rácsapnék egy "hallgatható" plecsnit (ha lenne ilyenem).

Az, hogy Cameron Mizellel vonultak stúdióba, egy jó előjel volt, hiszen a The Hollow is az ő kezei alatt lett az a már-már undorítóan steril, ennek ellenére végtelenül szerethető hangzású album, ami a leggyengébb hangrendszeren is úgy szólalt meg, ahogy egy metállemeznek meg kell szólalnia. A For All Those Sleeping legutóbbi kiadványán is ő dolgozott, ám őket kevésbé szerethette, mivel az Outspoken megszólalása egy végsebességgel száguldó IFA hangjával veheti fel a versenyt, legalábbis ha a Challengerrel kell összehasonlítanunk. Ami viszont félelemmel tölthette el a rajongókat, az a Rise Records azon elve volt, miszerint újonc bandáknak két év alatt két lemezt kell produkálniuk és az így megadott egy év nem csak arra nem elég, hogy világmegváltó dalokat írjanak, de van amikor arra se, hogy dalokat. Az pedig egyenesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy valamiféle fejlődésnek lehessünk szem- és fültanúi, de ez a legkevésbé sem zavart volna senkit, ha a The Hollow vonalán elindulva, a hibákat csiszolgatva kapunk egy új albumot, tele slágerekkel.

Zeneileg tehát maradtak a szokásos, modern hangzású pattogós metalcore alapoknál, amiket gyakran színesítenek elektronikus betétek és ezt az üvöltés és a tiszta ének váltakozása próbálja még inkább befogadhatóvá tenni. A recept annyiban változott, hogy feltűnően sokat énekel Matty Mullins a korábbiakhoz képest, így jobban kiütközik a lemez refrénközpontúsága, ami addig nem okoz gondot, amíg jók azok a bizonyos refrének. Itt viszont sokszor fullad unalomba, amikor egy dalon belül harmadjára is megpróbálják lenyomni a torkunkon az egyáltalán nem fülbemászó, leginkább csak a feszített tempó vagy a breakdown feloldására használt énektémát. Ami már az előző lemezen is hagyott kívánnivalót maga után, az az elektronikával való kísérletezgetés hiánya, hiszen Kellen McGregor pötyögése kiszámítható és sokszor beleolvad a zenébe, pedig az olyan pillanatok, mint az album legnagyobb slágerében, a Prove Me Right levezetésében hallatott szintisikítás kellően felpumpálja az ember vérnyomását. Nem kell persze Abandon All Ships módjára trencit fingani minden nyílásból, de ha már sablonosat csinálnak, akkor adják meg a módját rendesen. Amitől viszont egy hajszállal még így is jobbak, mint a legtöbb középszerű metalcore kísérletezgetés, az az, hogy mindkét gitár indokoltan van jelen a zenében, és nem csak azért, hogy “jobban röfögjön a brékdón” (ld. Attack Attack!). A ritmusgitár hozza a bulizós ütemeket, a szóló pedig ha épp nem az alapdallamra segít rá, meglep minket egy kis rákenroll vagy épp tappingszólóval.

A Challenger tehát semmivel sem rosszabb, mint a tavalyi nagylemez, hiszen az a három sláger most is itt van, a többi tölteléknóta meg kellemesen elvan a háttérben, ha ilyen zenére fáj a fogunk. A hibák csiszolgatása elmaradt, de ez az idő szűke miatt a következő albumra hárul, ami remélhetőleg most már tudja hozni azt a színvonalat, ami a Woe, Is Me-nek legutóbb már sikerült. A “hallgatható” plecsnit megkapja az album, a becsületet megmenteni azonban nem sikerült, de legalább elveszteni sem. Az az Of Mice & Men feladata.

5,5/10