Melvins – The Bride Screamed Murder

A The Bride Screamed Murder a Melvins huszadik (!) albuma. Már önmagában e ténynek is adózhatnánk elismeréssel (persze ez esetben inkább csak a mennyiségi mutató kényszerű tiszteletéről lenne szó), a nagy teljesítmény azonban inkább az, hogy ennyi album után, és ennyi év elteltével a Melvins mit sem veszített színvonalából, kreativitásából: a sok hátrahagyott munka után még mindig tud Buzzo és csapata újat adni hallgatóinak.

Azt azért nem állítom, hogy minden egyes megjelenés ugyanazzal az értékkel és súllyal bír, voltak olyan Melvins-albumok is, amelyek – ha másért nem – rövidségük miatt voltak képtelenek betölteni a rájuk kiszabott szerepet. És persze azt sem lehet tagadni, hogy az újdonságértéket is több alkalommal vendégzenészek csempészték be az egyes felvételekbe. Ez utóbbi nyilván nem egy rossz dolog, sőt, sok olyan klasszikus kollaborációt szült, amelyekre azóta is bátran hivatkozhatunk egy-egy zenetörténeti diskurzus során. A lista persze hosszú, és legalább ennyire változatos a közreműködések módja, mikéntje is: A The Crybaby című album koncepciója például az volt, hogy minden felvételhez felkértek egy-egy vendéget (szerepel rajta Mike Patton, vagy akár a Tool is, de az egyik legérdekesebb darab az albumot nyitó Nirvana-feldolgozás, a Smells Like Teen Spirit, Leif Garrett énekével); de volt több olyan eset is, amikor egy egész lemezt rögzítettek egy zenész ismerőssel (Lustmord, Jello Biafra).

A legfontosabb jelen esetben mégis az, hogy a The Bride Screamed Murder a harmadik olyan lemez, ami már a Melvins-Big Business felállás munkája, ugyanis 2006-ban a BB két tagja, Jared Warren (basszusgitár) és Coady Willis (dob – igen, akárhogy is számoljuk, ez azt jelenti, hogy Crover mellett van egy második dobos, és ez jellemezően meghatározza a hangzást, koncerten meg külön látványelem a két dobszett egymás mellett) első ízben zenélt együtt King Buzzoval és Dale Croverrel, amiből akkor az (A) Senile Animal született. Ezt követte 2008-ban a nagysikerű Nude With Boots, és a helyzet azóta is változatlan. Így akarva-akaratlanul is egy külön korszakként tárgyalhatjuk a 2006-tól kezdődő periódust a Melvins-életművön belül.

Ez azonban csak még érdekesebbé teszi a helyzetet. Az említett két korábbi lemez ugyanis tökéletesen hozta a várt szintet, hamisítatlan Melvins-hangzás, a sludge igazi, lassú őrlése, a grunge-közeli témák mind a szokott keverék részét képezték, és üresjáratok nélkül, elejétől a végéig élvezhető albumokat adtak ki a srácok. Az idei megjelenés messze a legkísérletezőbb az utóbbi időt tekintve, de mint ilyen, nem csak kiemelkedő alkotásokat tartalmaz, sokszor igenis üres és önismétlő témákkal próbálkoztak a zenészek, így a kísérletezés néhol inkább a hanyagság, a kapkodás látszatát kelti. A dolog érdekessége, és nem lehet eléggé hangsúlyozni: egyben a Melvins zsenialitásának újabb jele, hogy még ezzel együtt is az utóbbi idők egyik legélvezhetőbb, és persze a maga módján legviccesebb albumát tették le az asztalra.

Mert kétségkívül van valami roppant vicces abban – és ezt csakis pozitív értelemben mondom –, hogy Buzzoék 2010-ben a capella kórusénekléssel indítják lemezüket, hogy aztán már a második felvételnél bizonyítsák: itt még mindig nem változott meg a leglényegesebb: a csak a Melvins nevéhez köthető, napjainkban még mindig ugyanúgy aktuálisnak mondható hangzásvilág, ami már idestova húsz éve a banda sajátja. És ha a tényleg vicces, fogós, kreatív ötletek nem fogynának el szép lassan az album végére, akkor tán valóban fölözhették volna a korábbi lemezeiket, de ez sajnos így mégsem jött össze. Az már ugyanis végképp mellélövés, hogy az egyébként szemtelenül bravúros „feldolgozás-trükk” (mert a Melvins feldolgozásai egyben mindig sajátos humorral is bírnak, sokszor pusztán amiatt, amit és ahogyan feldolgoznak) most teljes mértékben az ötlettelenség szégyenteljes közegébe süllyedt, hiszen a The Who My Generation című klasszikusa új formájában egy erőltetett, vontatott, és nem utolsó sorban unalmas tétellé vált.

De hogy tiszta legyen a dolog, azért hadd tegyem hozzá: ezek a csalódást okozó részek nem uralkodnak annyira, hogy teljes mértékben agyoncsapják az albumot. Lényegesen több a jó pillanat (csak ugye ezek kiemelése nem lenne túl eredményes; az ilyen tételeket – hangozzék bár klisésen – meg kell hallgatni, mert a hangulat olyan erős egy jó Melvins felvételben, hogy hűen leírni nem is nagyon lehet), csak egy kicsit ijesztő a dologban az, hogy most először történt olyan a zenekar életében, hogy ott nem teljesít igazán jól a lemez, ahol újítani akar. És azért az is megmenti a helyzetet, hogy ez sem áll kizárólagosan, a Pig House-ban a dalt indító gitártéma például egészen jó vérfrissítés a repertoárban: meglepő, újszerű, és nagyon élvezhető – ahogy a lemez első fele teljes egészében az, hiszen (ahogy fentebb is céloztam rá) lassan, de biztosan fogynak el a jó ötletek a lemez egészét tekintve.

És azt sem szabad elfelednünk, hogy Buzzék sokszor annyira sem veszik komolyan magukat, mint amennyire rajongóik – ami nem a zenére, hanem a hozzá kapcsolódó mentalitásra vonatkozik, aminek ékes példája a tavalyi Chicken Switch, amit azóta is nehéz elhelyezni a többi megjelenés között, meg amilyeneket azért a szóban forgó album is tartalmaz (lásd a Hospital Up végét), és ha ezekre gondolunk, egy kicsit új fényben is láthatjuk a The Bride Screamed Murdert is, hiszen a koncertek repertoárját nem fogja teljes mértékben meghatározni és uralni, hanem inkább új ízekkel bővíti az eddigieket, így pedig a legjobb dolog, ami történhetett, mégiscsak az, hogy a fő csapásvonal nem változott meg most sem.

7,5/10