Méltatlan befejezés? – As Blood Runs Black-lemezkritika

Az As Blood Runs Black mindig is hányattatott sorsú zenekar volt. A csapat már a gyorsan közönségkedvenccé, sőt, deathcore-alapvetéssé váló debütalbumuk kiadása előtt is számos tagcserén esett át, és e betegség a lemezt követő turnékon sem kímélte őket, ez pedig erősen hátráltatta a második lemez elkészültét is. Sok rajongó már-már kezdte feladni a zenekarba vetett hitét, de nagyjából 2010-re a tagság felállása végre megszilárdult, és végül ’11 márciusában meg is jelenhetett az Instinct. Az album fogadtatása azonban messze elmaradt az Allegiance sikerétől, majd a következő évben újra becsúszott egy énekesváltás, a kiadóval sem ment minden rendben, és mindennek tetejébe idén tavasszal, a harmadik lemez felvételei közben még a zenekar buszát is kifosztották. Mindezt a zenekar már csak egy #megátkozva? hashtaggel összegezte, majd nyáron az alapító dobos Leche be is jelentette, hogy itt a vége, feloszlanak. Hogy ezt komolyan mondta-e, vagy csak médiahack volt, egyelőre nem teljesen tiszta (a banda oldalára a bejelentés másnapján egyből ki is került egy új dal, és már jövő tavaszra is van lekötött koncertjük), mindenesetre októberben végül csak megjelent a Ground Zero című harmadik album is.

A lemezt nyitó City Limitsről nehéz eldönteni, hogy csak intro, vagy teljes értékű szám, hatás szempontjából viszont mindenképp teljes joggal juttathatja eszünkbe az Allegiance album mindent elsöprő kezdését. Ez itt bizony klasszikus As Blood Runs Black-esszencia másfél percben. Ám még mielőtt nagyon elbíznánk magunkat, le kell szögezni, hogy a további számok már sokkal inkább az Instinct lemez dalaival rokoníthatóak, mintsem a debütével. A másodikként érkező Insomniacben aztán máris találkozunk a lemez nagy újításával, a tiszta énekkel. Az új frontember, Chris Bartholomew a lemez több dalában is dallamos refrénekkel operál, és bár maga az ötlet, hogy az ABRB-ben ilyesmit halljunk, elsőre furcsának és idegennek tűnhet, a legtöbb helyen igazából meglepően jól működnek az ilyen témái. Emellett a srác durvább megnyilvánulásait sem érheti panasz, és persze mind Leche, mind a húrosok is gond nélkül hozzák a zenekartól megszokott témavilágot, itt-ott némi csordavokálos, vagy éppen csendesebb hangulatkeltéssel megfűszerezve. Akkora kiugró slágerrel, mint a Resist vagy az In Honor (hogy az első album gyakorlatilag bármelyik számát már fel se emlegessem), ugyan nem találkozunk, de az album első felének mindegyik dalában akad olyan részlet, ami hamar befészkeli magát az ember fülébe és újra- meg újrahallgattatja magát, így mindeddig nincs a lemezen különösebb kivetnivaló sem.

A szokásos féltávi atmoszferikus átvezető lecsengése után azonban a hallgató hamar kénytelen lesz felráncolni a szemöldökét: az An Oath képében egy tulajdonképpeni ballada érkezik, amelyet Bartholomew kapásból egy giccses „whooa” dallammal indít, és a refrénben hallható tisztái is fájdalmasan sziruposak. Az ilyesmi már tényleg nagyon nem áll jól ennek a zenekarnak. Mindennek a tetejébe a dalban egy rövid gitárszólót leszámítva zeneileg sem történik az égvilágon semmi érdekes, így talán mindenki jobban is járt volna, ha fel sem kerül a lemezre, mert így inkább csak elvesz a hallgatás élményből, mintsem hozzáadna. A hátralévő három tétel aztán visszatér a jól kitaposott riffelős-breakdownozós ösvényre, de ezek már kevésbé emlékezetesek, mint a lemez elején hallható társaik, sőt, a zárószám kifejezetten laposra sikerült: egy visszatérő, ám teljességgel izgalommentes riffre épül, amit hiába váltanak le egészen pofás szólók, végül mégsem sül ki az egészből semmi, csak az alaptéma jön vissza újra meg újra, hogy aztán elhalkuljon. Méltatlan befejezés.

És ugyanez lesz elmondható, ha a lemez tényleg a zenekar hattyúdalának bizonyul, lévén nemhogy az Allegiance bravúrját nem sikerült most sem megismételni, de még az Instinct legjobb pillanatait is csak alig éri fel a Ground Zero. Persze az An Oathot leszámítva különösebben haragudni sem lehet a lemezre, viszont lehet, érdemesebb lett volna az első öt-hat tételt inkább egy EP-ként kiadni, vagy ülni még egy kicsit az album második felén (ha már a zenekar úgyis olyan előszeretettel önironizált rendszeresen „new album coming in 2047!” poénokkal), mert ez így mégiscsak az eddigi leggyengébb As Blood Runs Black-anyag. 6/10