Megmutatjuk, mi a fene az a modern metal! Tízéves a Confusion Bay.

Tracklist:

01. Join The Scene
02. I Get What I See
03. Summer Of Overload
04. Watch Out
05. 9 - 5
06. Show Me Your Real Darkness
07. Confusion Bay
08. The Devil
09. Insane
10. Morning Rise And A Friday Night
11. Bleeding #2

Műfaj: modern metal

Támpont: Strapping Young Lad, Soilwork, Fear Factory, Threat Signal

Hossz: 52:10

Megjelenés: 2004. február 9.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

Akárhonnan nézzük, Dánia rendesen rákapcsolt az ezredforduló környékén, ami az underground feltöltése mellett egy alapos vérfrissítést is eredményezett, hiszen az ország színtere úgy tudott reflektálni számos kortárs ágazatra, hogy közben bizonyos mértékig meg is határozta azokat. Elég abba belegondolni, hogy a Hatesphere a kilencvenes évek végén kialakuló neothrash-be ágyazott melodeath egyik zászlóvivője tudott lenni, vagy éppen a már korábban bemutatkozott bandák rázták magukat a korhangzás gatyájába (Illdisposed, Mercenary), ekkor már a Volbeat is mozgolódott, az As We Fight a metalcore részleget célozta meg, a Mnemic és a Raunchy pedig oroszlánszerepet játszottak abban, hogy a modern metalt elsősorban ne egy nehezen behatárolható 'minden ami új' halmazként, hanem különálló stílusként kezeljük. Utóbbi zenekar ráadásul megírta azt a lemezt, amely a műfaj egy egészen új oldalát mutatta meg, és bár ezt azóta sem követte senki, legalább még eggyel több indokot kínál arra, hogy megemlékezzünk a most tízéves Confusion Bay-ről.

A Raunchy azt a vonalat erősíti, ami elé nem csak azért rakjuk a modern jelzőt, mert a többszörös stíluskeveredés miatt szeretnénk elkerülni az ebből adódó vitákat, hanem mert átfogó hangzásvilága is egy friss szemléletmódról árulkodik. Ez a szemléletmód pedig úgy alakulhatott ki, hogy megihletve a nyolcvanas évektől, folyamatosan formálódó, aktív csapatként már végigkövették a kilencvenes éveket, hogy aztán a kétezres évek elején érjen össze három évtized hangzása.
Ugyan az 1992-es megalakulást követően két évig Slayer és Metallica feldolgozásokkal melegítettek be, ám az útkeresés, majd a demókon érvényesülő tendenciózusság hamar pályára helyezte a zenekart. Ennek eredménye először rádiószereplés, később egy szerződés a Mighty Music alá tartozó Drug(s)-szal, ahol végül 2001-ben jött ki a debütáló Velvet Noise. A korlátozott terjesztésnek köszönhetően eleinte csupán a skandináv térségben jelenhetett meg, viszont a minőségi kiadvány hamar a zenekar hírét vitte Európa többi részére és a tengerentúlra egyaránt – így figyelhetett fel rájuk többek között Devin Townsend és a produceróriás Ross Robinson (Glassjaw, Slipknot, At The Drive-In, Korn, stb.). Ross következő alkalommal mindenképp szeretett volna a srácokkal dolgozni, ráadásul egy szerződést is felajánlott a tulajdonában álló I AM kiadóhoz, ám ebből semmi nem valósulhatott meg, mivel a Raunchy-t időközben leigazolta a Nuclear Blast (ezzel a legelső dán zenekar lett a rosterükben), ráadásul Larsék mégis inkább hazai pályán maradtak Jacob Hansen felügyelete mellett. (Közvetve a Raunchy-nak köszönhető a Mnemic fél évvel későbbi leigazolása is, mivel a Nuclear Blast az ő hatásukra nézett szét tüzetesen a dán színtéren.)

A Velvet Noise egyrészről a zenekar addigi útjának reményteljes beteljesítése volt, másrészt ugyanúgy szolgáltatott betonbiztos alapot a Confusion Bay-nek, amely három évvel később a tényleges kiforrást jelentette. Ennek megfelelő volt a tagok hozzáállása is, hiszen a hangzásbeli karakter megtartása mellett egy hosszas, megfontolt dalszerzési folyamat vette kezdetét. Az összeszokottság, a kitűnő dalszerzői- és arányérzék pedig egy minden ízében modern lemezt eredményezett, amely az említett szellemiség mellett utópisztikus hangvételével és vizualitásával tulajdonképpen definiálta is, mi az a modern metal.

Mindez óriási alázattal párosult a gyökereik irányába, ennek megfelelően a Bay Area thrash témák felerősödése és jellege kapásból megfigyelhető a Join The Scene-ben, de a dal feszességéből a refrénben sem engednek, pedig olyan dallamok robbannak be, amelyet 2-3 hallgatás után senki sem felejt. Ugyanakkor ez a jó értelemben vett slágeresség jellemző a lemez egészére, kivétel nélkül. Ilyen pofátlan fogósság mellett lehet nehéz észrevenni, hogy a thrash, dallamos death, alternatív és heavy metal témákat úgy foglalja keretbe a Fear Factory-féle mechanikus, futurisztikus megszólalás, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Míg a gépies alapokat a Fear Factory-től, addig a szélsőséges látásmódot a Strapping Young Ladtől tanulták, ám minden esetben csupán közvetett hatásokról beszélhetünk.
Az elektronikus körítés az első lemezhez képest még kidolgozottabb lett, és minden funkciót ellátott, legyen szó gitártól átvállalt vezérdallamról (Confusion Bay), díszítésről (Join The Scene), aláfestésről (I Get What I See), harmónia kiegészítésről (Morning Rise And A Friday Night) – köszönhetően a Velvet Noise után csatlakozott Jeppe Christensennek. A szintitémák bevallottan és érezhetően is a nyolcvanas évek new wave irányzatából merítenek – leginkább a Depeche Mode dallamvilága érezhető többek között a Bleeding #2-ban, vagy éppen a Summer Of Overload kiállásában. (Igen szomorú, hogy tíz év távlatából már fel kell hívni a figyelmet arra, hogy itt nem a mai elektronikáról van szó, amire kitűnően lehet helyben futni meg majomkodni, és a szinti sem a szokásos blöff-prüntyögés.)
Az énekesről, Lars Vognstrupról tudni kell azt, hogy alapvetően nem metal arc, és ez a stíluson kívüli hozzáállás adja meg a Confusion Bay egy másik nagy pikantériáját, mivel kikerülve a tipikus metal-manírokat, olyan pimaszságot és lazaságot csempész a szerzeményekbe, amely végképp a legjobbak közé lövi azokat. A stílusával együtt a szövegek is elütnek a szokásostól, mert a tagok elmondása alapján a témájuk “egy rocksztár útinaplója“, kifejezésmódjukban pedig az “őszinte humort ötvözi az utcai >>menj anyádba<< stílussal“.

Az ügyesen felépített, üresjáratot nélkülöző dalok mindegyike egy egészen más karaktert képvisel, viszont a lemez még annak ellenére is teljesen koherens, hogy ugyanúgy megtalálható rajta a Tiamatot megidéző gothic rock hangulat (The Devil), mint a skizofrén, órási csúcsponttal felvértezett Insane. Szerencsére kaptak egy remek animációs klipet is: a táncra hívó groove-okkal, jellegzetes cinjátékkal, sajátos akkordokkal bíró Watch Out egy akkora gigasláger, amilyet talán azóta sem sikerült írni – nem csoda, azóta is a koncertprogramjuk kihagyhatatlan része.
A lemez megszólalását sikerült annyira eltalálni, hogy az öt évvel későbbi újrakevert változat gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tudott hozzáadni az eredetihez (köszönjük, Jacob Hansen), a gitáros Lars Christensen pedig a külcsínért felelős, amely tökéletesen illeszkedik a hangzásbeli koncepcióhoz. (Bár a tíz év alatt egyetlen ember sem tudta megmondani, hogy mit ábrázol a borító, ugyanitt várjuk a megfejtéseket.) A Raunchy-nak tehát sikerült a kezdetektől követett szálakat maradéktalanul összecsomózni, és ezen a Confusion Bay-re még rántottak egy nagyot, a végeredmény pedig egy megismételhetetlen modern metal lemez.

UTÓÉLET

Utólag visszatekintve már tudjuk, hogy ezt követően a dánokra több szempontból is rájárt a rúd, ugyanis a hivatalos megjelenés előtt pár nappal Vognstrup kilépett a fentebb pedzegetett okok miatt – bár nagyon büszke volt a végeredményre, mégis úgy érezte, ennyi elég volt a metalból. És ha belehallgatunk a projektjei közül például a Lars And The Hands Of Lightba, akkor könnyen megérthetjük döntését, bármennyire hiányzik. Amennyiben ez nem lenne elég, egy évvel később a Nuclear Blast is dobta őket, akik minden bizonnyal nagyobb elvárást támasztottak a zenekar irányába, annak ellenére, hogy a Confusion Bay nagyszerű kritikákat kapott szerte a világon, és sokan a jövő egyik nagy zenekarát látták bennük. Az viszont meglehetősen ironikus (illetve egyenesen vicckategória), hogy két évvel később ugyanez a kiadó hirdette a Sonic Syndicate-et “The Future Of Metal” szöveggel.
Énekfronton az utánpótlás nagyon hamar megérkezett Kasper Thomsen személyében, aki ugyan derekasan helytállt, de azt a fajta merev tartást képviselte, ami a death/thrash és metalcore énekesek sajátja. A Death Pop Romance már vele készült el, és ilyen módon az arányok is eltolódtak: a dallamos death (elvétve, itt-ott metalcore) témák kiemelt szerepet kaptak, és ezzel együtt nagyszerűen oldották a szigort, mégis kiveszett a zenéből az a “dög” és kreatív sokszínűség, ami ezt megelőzően jellemezte őket. Természetesen még változatlanul az egyik legjobb modern metal csapatról beszélünk, és ugyanez a megállapítás érvényes a Wasteland Discotheque, valamint az A Discord Electric korongok után, ezért izgatottan várhatjuk mit alkotnak négy év után Mike Semesky énekessel kiegészülve. Ennek ellenére zajos sikereket már semmiképp sem szabad várnunk, hiszen azóta az igények is jócskán megváltoztak a modern zenékkel kapcsolatban, így tehát egy másik viszonyítási rendszerben, de – Borivoj Krgin, Blabbermouth alapító szavaival élve – a Raunchy maradt ami volt: “Dánia legjobban őrzött titka.