#Hírek
április 19.
2012. március 7.
Punk. Hardcore punk. Dallamos punk. Pop-punk. Skatepunk. Punk rock. Ska punk. Különböző alműfajai által rengeteg arculata alakult ki ennek az oly sokszor halottnak kikiáltott zsánernek, eljutott a zenetévékbe, miközben a túlnyomó része megmaradt undergroundnak, stadionokat tud megtölteni és fesztiválok húzóneveit adja, miközben a mai napig rengeteg pince-, és garázskoncert szerveződik a színterein. Valamilyen képe mindenkinek van a punkról, és rövid összeállításunkban mi azoknak kívánunk újat mutatni, akik egyelőre távolságtartásból megmaradtak annál, hogy az Offspring és Rise Against nevekkel intézzék el ezt a négy betűt: nem feltétlenül lehet itt mindenre rányomni egy kizárólagos punk bélyeget, de azért hellyel-közzel az összes zenekarnak vannak punk gyökerei, legyen szó az inkább dallamos hardcore punkban utazó Troubled Coastról, vagy épp a pop-punktól eltávolodó Hit the Lights-ról. Jó olvasgatást.
I’ve Been Thinking About Leaving You (EP)
(Pure Noise Records, 2012)
8,5/10
Ha a legintenzívebben dolgozó dallamos hardcore zenekarokat dobogóra emelnénk, akkor a Troubled Coast mindenképpen előkelő helyen szerepelne, hiszen 2009-es alakulásukat követően már két nagylemeznél, illetve két EP-nél akad ki náluk a mérleg nyelve. A mentalitás páratlan, s voltaképpen felmerülhet ilyenkor a kérdés, hogy mennyire lehetséges ilyen iram mellett egy konstans színvonalat fenntartani? Nos, teljes mértékben. A Troubled Coastot valahogy nem érintette meg az a hipszter földcsuszamlás, amely az elmúlt évben történt, mégis fenn tudták tartani azokat a perifériákat, amelyeket a hangkeresés forrásaként immár hagyományként tisztelhetünk a srácok zenei önkifejezésében. Az I’ve Been Thinking About Leaving You valahol abban a körben helyezkedik el, ahol a La Dispute, Toche Amore, Make Do And Mend stb. zenekarok partja szakad, de megvan bennük az a szenzitív képesség, hogy a stabil, kiindulási egységeket megjelölő pontok mellett a kísérletezés is rugalmas legyen, valamint az, hogy a hardcore törzsanyag ne menjen el belefáradható hisztibe, hanem ellenkezőleg: legyen egy masszív kiállása. Zeneileg a fejlődést a középtempóra való teljes beállás – amelynek ellenére képes módos és dinamikus is lenne egyszerre -, valamint a poszt-rock témák tudatos kibontása jelentette, ez annyit jelent, hogy a tradicionális dallamos hardcore/poszt-hardcore keverék nem tudta eléggé demonstrálni a zenekar kiállásait, így főként az átvezető témák kaptak magas hangfekvésű poszt-rock eszköztárat. Természetesen az aspektus nem merül ki ennyiben, például a Crime in Stereo jelenlét még mindig érezhető, valamint már a felütéskor érdekességekbe botolhatunk, hiszen a Patient Hands egy az egyben úgy nyit, mint a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése a Monoculture. Így az áthallások mintha már kezdenének módfelett összetetté válni, s a kritikus címkéző mániája bizony önmaga áldozata lesz, így maradjunk annyiban, hogy a Troubled Coast csak simán Troubled Coast. Emellett a Letters erényei között mindenképpen fontos tényező volt az érces hangzás (a vokálok között mindenképpen), az új EP újragondolta a distortion használatát, valamint az énektémák is több esetben az elbeszélő jelleget kísérik precíz dallamokra ügyelve, ugyanis a srácok elkezdtek játszani a hangpályákkal is a mondatok elszaggatása mellett. De nem vitézkedtek azért annyira az innovatív jelleggel, a domináns vokáltémák többnyire a Defeater/Make Do And Mend szerelemgyermekei, s ha az elmúlt két év dallamos hardcore fonalát tekintjük mérvadónak, akkor a Troubled Coast bizony nem is szolgáltat semmilyen gátló csomóval sem. Mert nincs is rá szüksége. (Budai Benjámin)
The Difference In Good And Bad Dreams (EP)
(Run For Cover, 2012)
9/10
Rekedt énekes, flanneling, búskomorság – bejárattuk már ezeket annyira, hogy még több klisés kulcskifejezést ne kelljen felsorolni ahhoz, hogy automatikusan vagy a Hot Water Music-ra, vagy az annak szellemiségét követő zenekarokra asszociáljatok. Több ilyen bandáról is volt már szó az utóbbi időben (Nothington, Make Do and Mend, Polar Bear Club), ugyanakkor jónéhány kimaradt, és ennek nem az volt az oka, hogy ők nem érdemelnének említést, pusztán nem akartuk favágó kockásba öltöztetni az oldalt. Ennek a kis önmérsékletnek olyan zenekarok estek áldozatul, mint az A Death in the Family, a Lowtalker, vagy épp a Daylight, de alkalomadtán igyekszünk bepótolni őket, és erre utóbbi legújabb EP-je kiváló lehetőséget biztosított. Mégis mi lehet olyan jó négy őszies, szomorkás dalban, hogy elővegyük őket a tavasz első napjaiban? Nos, ez egy olyan kérdés, amire helyettem sikerült a zenekarnak válaszolnia, itt ugyanis nincs szükség arra, hogy rámutassak arra, hogy milyen jól tud működni, mikor egy erőteljes hang egy visszafogottan tempós dalban azt kiáltja, hogy „I’m sick of writing songs about killing myself”. Ezek egyszerűen csak nagyon jó, nagyon fogós dalok, amelyek mindig jól esnek és úgy működnek, ahogy a két korábbi EP, a Dispirit és a Sinking dalai csak félig-meddig tudtak: itt nincs egy perc üresjárat sem, a két énekhang tökéletes kontrasztot képez, a dalok pedig egytől egyig belakják az ember agyát, amit a szövegek odaragasztanak, azt a gitárok oda is szögelik. A csapat ugyan nem kínál semmi újat a piacon sem zeneiségében, sem üzenetében, de aki kicsit is bírja ezt az oly sokszor körülírt hangzást, annál valószínűleg ugyanakkora telitalálat lesz, mint amilyen például a Lowtalker rendkívül slágeres EP-je volt anno. Mivel a nagylemezes bemutatkozásra még várni kell, így csak EP-ekhez érdemes hasonlítani, de ebben a ragani punkban talán még a People Worry About Everything és a Bodies of Water sem tudta olyan emlékezetesen az éterbe bőgni, hogy szar a világ, mint a Damp vagy az In My Dreams. Innentől már csak remélni lehet, hogy minél hamarabb meg tudják majd írni a maguk End Measured Mile-ját. (Jávorkúti)
On the Impossible Past
(Epitaph Records, 2012)
8.5/10
Az On the Impossible Past már a harmadik The Menzingers nagylemez a sorban, és anélkül, hogy lelőnénk a poént, már az elején kijelenthetjük: az Epitaph-os debütálás nem is nagyon sikerülhetett volna jobban! A scrantoni srácok ugyanis azok után, hogy a 2010-es Chamberlain Waits koronggal elég magasra tették a lécet, most minden komolyabb erőlködés nélkül átugrották azt. Az első érzékelhető különbség maga a hangzásban végbement változás: míg az előző lemezen karcosabbak voltak, itt sokkal polírozottabban, finomabban szólnak a gitárok, az ének is letisztultabb. Azért nem kell megijjedni, a srácok maradtak a kaptafánál, csak a produkció minősége változott pozitív irányban. Aki hallotta már a korábbi anyagaikat, az eddig is tisztában volt vele, hogy a csapatnál eddig sem okozott különösebb problémát, hogy fülbemászó, csordavokálokban gazdag punk-rock himnuszokat írjanak, és szerencsére most sincsen ez másként. Amikor először hallottam az első kislemez címadó tételt, a The Obituaries-t, lehetett érezni, hogy valami nagy készülődik! Egy tényleg pofonegyszerű dal, kimagasló, szinte felejthetetlen refrénnel, ami bármikor könnyedén eszébe jut az embernek. De sajnos maga az album már nem ilyen könnyű téma. Őszinte leszek, amíg nem vetettem bele magam a lemezbe úgy istenigazából, elég felejthetőnek tűnt számomra. Újra meg újra meghallgatva úgy, hogy figyeltem a szöveget, viszont teljes letaglózott, magával ragadott. A Good Things első sora leteszi az alapokat („I’ve been having a horrible time„), és így utólag már nyilvánvaló, hogy már itt megkezdődik az eltelt idők kudarcairól, csalódásairól szóló regélés, ami az album tematikai gerincét adja. A korong legérzékenyebb pontja az elveszett barátságról szóló Mexican Guitars, mely egy rég nem hallott dal hatására juttat a szerző eszébe valakit, akivel anno pont a kérdéses dalt tanulták meg anno eljátszani egy olcsó mexikói gitáron (egy mexikói gitárnak nagyjából olyan presztízse van az ‘Államokban, mint amilyen nálunk volt anno a csehszlovák Jolana-nak). Amikor megláttam a dalok listáját, ennél a dalnál egyből Tom Gabel artikulálatlan kiabálása jutott eszembe, és az első Against Me! nagylemez egyik legnagyobb slágerének (We Laugh at Danger…) első sora: „It was a birthday gift of a Mexican Telecaster…”. Az album legkiemelkedőbb dala számomra mindenképpen a Gates, ami egy kissé romantikus, mégis keserédes költemény egy hatalmas refrénnel: „So I’m marching up to your gates today, To throw my lonely soul away, Cause I don’t need it, You can take it back”. Bár nem akartam, mégis sikerült kiemelni szubjektív szempontból a legfontosabb nótákat, mégis célszerű elmélyedni, időt szánni erre a lemezre, mert többet fog visszaadni, mint gondolnád. (Vincze Csaba)
Invicta
(Razor And Tie, 2012)
6/10
A Hit the Lights egyike azon pop-punk zenekaroknak, amelyeknek soha semmi nem jött össze, megannyi kihagyott ziccerrel rendelkeznek, s ennek az a legfőbb oka, hogy valamennyire elszigetelték magukat az egyértelmű zenei kezdeményezésektől. A rendkívül dallamos Skip School, Start Fights-ot követő nagylemez, az Invicta is szisztematikusan beáll a jól bejáratott Hit the Lights elképzelésbe, s 2012-ben próbál trendmentesen pop-punkot játszani. A fülbemászó dallamvilág ezúttal pop oldalról közelít, s próbál betalálni, ennek érdekében a szinti dallamíveit egy központosított, különösen előtérbe helyezett dobjátékkal egészítették ki. Ennek a legfőbb oka nem az volt, hogy atmoszférikusabbá tegyék a légkört (na jó, ez is, de erről kicsit később bővebben), hanem az, hogy a pop-punk panelek évtizedes hagyományait nélkülöző gitárjátékot pótolni tudják. A progresszió természetes egy életkor után, így valamennyire sejthető volt a szövegvilágon áteső komolyodás, valamint számítani lehetett arra, hogy zenei megnyilvánulásban is tetten lesz érhető egy felnőttesebb megszólalás. Azonban az Invicta rendkívül szegényes húrjátékot kapott, ami azért is szomorú, mert a korábbi lemezek éppen a gitárjátékkal azonosították a bandát, így az összkép lehet, hogy csillog-villog a fantasztikus stúdiómunkának köszönhetően (a dobfelvétel teljesen aréna-rock), de túl sótlan ahhoz, hogy hosszú távon valaki repetázzon is belőle. Ami még fontos, hogy ez a bizonyos aréna-rock atmoszféra magával vonzotta az olyan bandák másolását, mint az Angels & Airwaves vagy a hasonlóan túlhúzott 30 Seconds To Mars, igaz ez utóbbi esetében tényleg csak a hangzás áthallásaiban lelhetünk hasonlóságot. Valahogy az egésznek a kicsengése egyértelmű visszalépést vetít előre, hasonlót tapasztalhattunk a Valencia esetében is, akik leraktak két pop-punk alaplemezt, majd jól bebuktak az utolsóval, s azóta már fel is oszlottak. Valami hasonlót vizionálok a Hit the Lights számára is, túlságosan közepes az Invicta, kevés az egyedi ötlet (sőt nem is érzékeltem ilyet), valamint túlságosan statikuson mozog a dalcsokor önmaga medrében, ami egy pop-punk korongot teljesen halálra ítél. Emellett érezhető egy szakadás is valahol a dalcsokor közepén, ahol elválasztódnak a jó és a rossz dalok egymástól, így az Invicta második fele az érdektelen balladákkal megtömve teljesen élvezhetetlenné, darabossá válik, amelyet tetéz az érdektelenség, valamint az, hogy hangulatilag értelmezhetetlenné válik a lemez íve. Ennél sokkal több kellene, mert egy keménykötésű pop punk fannak ez bizony kevés, mint blink-182-ben az akkordkavalkád. (Budai Benjámin)
Classics of Love
(Asian Man, 2012)
7/10
Jesse Michaels-t remélem, senkinek sem kell bemutatni, de ha esetleg mégis akkor legyen elég annyi, hogy ő énekelt a kaliforniai punk szintér egyik legfontosabb bandájában, az Operation Ivy-ban, amit nem kisebb nevekkel alapított mint Tim Armstrong és Matt Freeman. Míg mindenki arra vár, hogy az ‘Ivy egyszer újjáalakul, Michaels kényelmesen csinálja a saját dolgait – így jutunk el a Classics Of Love-ig, amit még 2008-ban alapított, és ez a címnélküli nagylemez az első a sorban, hiszen eddig mindössze egy EP-t (Walking in Shadows), ill. egy World of the Known/Line Through Your Name névre keresztelt kislemezt adtak ki. A debütáló nagylemezt a leginkább kaliforniai szintérről ismert (bár szólóban játszott Budapesten is) Mike Park által gründolt Asian Man Records adta ki. Az album a ska-punk és a 80-as évek hardcore muzsikájának egy egészen érdekes elegye, bár a ska azért megmarad pusztán díszítőelemnek, és általában a hardcore dominál. A kevesebb mint 23 percre 13 dalt sikerült belesüríteni, szóval elszállós részekre, gitárszólókra várni enyhén szólva is felesleges. Pofonegyszerű akkordmenetek, dalstruktúrák viszont vannak, melyhez Jesse mindenféle óvatoskodás nélkül kántálhatja a szociális problémákról, rasszizmusról (Would Be Kings), és a világot negatív irányba terelő egyéb hatásokról. A korong legérdekesebb pontja számomra egyértelműen a Moving Picture című tétel, melyre már az első hallgatásnál felkaptam a fejem, ugyanis utoljára a Fugazi írt ennyire Fugazi stílusú nótát, amivel persze nem plagizálással akarom vádolni a Classics of Love csapatát, sőt annyira elkapott a hangulata, hogy a lemez vége után muszáj volt betenni a 13 Songs-t a lejátszóba. Első nagylemeznek tehát teljes mértékben megteszi ez az album, nincs a hangzás agyon-maszterelve, egyszerű, mégis okosan összegyúrt dalokkal, amit a punk-rock egyik legnagyobb legendája tolmácsol nekünk. (Vincze Csaba)
