Megfogyva bár, de törve nem – Lazarvs: Blackest

Már-már törvényszerű, hogy ha jól mennek a dolgok, akkor előbb-utóbb ott terem a mosdatlan, borostás démon, az Élet maga, hogy tönkrevágjon mindent és alkalomadtán lerántson egy cigivel. Ez nagyjából hasonlóképp történhetett a Lazarvsnál is. A zenekarnak jól megy sora, valószínűleg nincs ma Magyarországon olyan, a rock/metal színtéren otthonosan mozgó egyén, aki ne ismerné őket, a “testvérbandák” is pörögnek, Áron András énekes/gitáros is lejjebb vett a hedonizmusból, minden fasza – és akkor érkezik a fekete (vagy inkább legfeketébb?) leves: 14 év után távozott a zenekar soraiból Prepelicza Zoltán basszusgitáros. Ráadásul a lemezfelvételek kellős közepén, ami sosem egy feszültségmentes fázis. A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy hogy hatott ez a korántsem súlytalan történés a trió szám szerint ötödik (ezen a néven második) nagylemezére, a Blackestre, van-e befolyásoló ereje az anyagot átjáró hangulatra, és hova tovább ezek után hazánk egyik legnépszerűbb metalbandájának.

Aki követ minket (vagy magát a zenekart), az nyilván tudhatja, hogy Andris és Makai Laci dobos nem maradtak sokáig kettesben, bár nem mondom, hogy nem néztem volna meg így, ebben a felállásban valami vérpank szobaprojektet tőlük. Zoli helyét Balogh Attila vette át a Dungaree-ből – ahol Makkossal is együtt nyomulnak, szóval van bizonyos kémia -, és habár ő egy árva hangot nem játszott fel a lemezre, hamar beilleszkedett a közegbe, és élőben már zökkenőmentesen hozza is a dörgedelmet. Viszont mi még kicsit visszább kell, hogy tekerjük az idő kerekét, arra az időszakra, amikor is a Blackest voltaképp két és fél emberrel készült el. Ezt azért írom így, mert Zoli kiválását követően Andris játszott fel jó pár basszussávot. Ez meg is hallatszik a lemezen, mármint az énekes oroszlánrésze: szinte minden egyéb projektjéből hallhatunk elemeket a cuccon. A Trillionból a grunge-os, nyers témákat, a Teeth Marksból a lesből harapdálást, a ‘Black Circle Orchestrából a könnyed dallamokat, míg saját szólóprojektjéből egyfajta egészséges szentimentalizmust.

Nekem ezáltal a Blackestnek egyfajta kordokumentum-, vagy inkább biográfiai jellege van, mintha azt sugallná, hogy “itt tartunk most az életben, ezt tettük le eddig az asztalra, tessék, lássék!”

A lemez fő motívuma a változás jelensége köré épül. Milyen érzés elengedni a testvéredet, elveszíteni egy közeli személyt, vagy csak lerakni egy káros szenvedélyt. Mindezt úgy, hogy nem hagyod, hogy a mentális barlangod rád omoljon. Ez a klausztrofób érzés végigkíséri az anyagot, viszont a változás, amiről az előbb beszéltem, szónikus formában alig jelenik meg – vagy csak nagyon csekély mennyiségben. Gondolok itt arra, hogy a zenekar

nem a három évvel ezelőtti self-titled kiadványon hallható kísérletezőbb vonalat viszi tovább (már amennyire ezekben a műfajokban lehet egyáltalán határokat feszegetni), hanem az első két lemez letisztultabb, groove-centrikusabb, könnyebben megemészthető hangzását.

Mondom ezt úgy, hogy a Blackest kapásból a Galatian – Return of Judasszal nyit, ami nemcsak az egész cucc leghosszabb darabja, de az egyik legmarconább is. Viszont ezt ellensúlyozva a következő Perpetual Rule egy jóval füstösebb, grunge-osabb irányt vesz, és ez a kettősség nagyban le is uralja a lemezt – és hálistennek ezzel együtt a figyelmet is. A Dominator, a KIL. vagy a Destroyer zsírban tocsogó, szaftos (és helyenként thrashes) húzásai olyanok, mintha a Pantera tagjai közül még mindenki életben lenne – és legalább harminc évvel fiatalabbak is lennének -, az olyan trekkek meg, mint a The Scorpion, a címadó, vagy a Hellwalker, visszakalauzolnak a ’90-es évekbe, egy fülledt, narkó-svédasztalos házibuliba, ahol minden résztvevő Layne Staley. Ja, és ha egy darab örökké visszajátszós momentumot kéne kiemelnem a lemezről, az az I Am Eternal második fele lenne. Ha ott nem szorul ökölbe a segglyukad, akkor testvérem, ez nem a te sportágad.

Összességében a Lazarvs nem hivatalos “besztof” kiadványa egy újabb strigula a banda megbízhatósága mellett: a Blackest ha kell mélyre ránt, a magasba repít, de mindvégig – és ez a legfontosabb – szórakoztat. Nem lehetett egyszerű felállni egy olyan gyomros után, amit egy 14 éve megtörhetetlen(nek hitt) kötelék felbomlása okozott, de a fiúk keményen állták a sarat, nem hunyászkodtak meg és bebizonyították, hogy igenis van annak létjogosultsága, hogy ott és úgy helyezkednek el a hazai metaltérképen, ahol és ahogy. Számunkra, kívülálló zenehallgatóknak pedig leginkább az a tanulság szűrhető le az albumból, hogy nem mindig kell kísérletezni, elég ha csak frissítesz kicsit a jól bevált recept fűszerezésén. Ja, és hogy szép keretes szerkezet legyen az írás: ne hagyd, hogy a benzinkút mosdójából óbégatva előtörő Élet megkörnyékezzen! Ne konfrontálódj vele, ne beszélj hozzá, ne nézz rá, tettesd magad süketnek! Egészen a lemez lejátszásáig. 8,5/10