2011. április 11.
Tracklist:
1. Hello World!
2. Return Void
3. Algorithms
4. Recursions
5. (null)
6. Hope Springs Eternal (Spaghetti code)
7. Sundowners
8. foo
9. Dining Philosophers
10. Garbage Collector
Léteznek furcsa koncepciók lemezekhez: ott van pl. a HORSE the Band Pizza EP-je, vagy az utolsó Botch kiadvány, az An Anthology of Dead Ends, a betűcserés számcímekkel, vagy hogy valami egészen mást mondjak, az Adult Swimes rajzfilmek köré épülő Danger Doom album, a The Mouse and the Mask. Informatikával viszont eddig nem találkoztam ezen a téren (ami abból a szempontból meglepő, hogy egyes műfajoknál elég kézenfekvő lenne), és ha azt mondja nekem valaki, hogy itt van egy lemez, amit kódoló csinált kódolónak, biztos félre is tenném azonnal. A Meek is Murder új lemeze alapján rosszul tenném.
Mike Keller nem egyszerű figura. Miután mintegy másfél év közös munka után kitették a The Red Chordból 2008-ban, visszaállt költöztetni, és komolyan ráfeküdt a programozásra. És persze megmaradt a zenei vonal, egyrészt az indie/punk rock garázsprojekttel, a My Life As a Birddel, ami aztán némi erőlködés után félre lett téve (legalábbis egy időre, de nem kár érte), és komolyan beindult az ötletelés a morcos oldalon is, ami Keller ősrégi egyszemélyes projektjét, a Meek is Murdert gyarapította. 2008-ban el is készített egy elképesztően jó EP-t Mosquito Eater címmel, ami gyakorlatilag alig kapott nyilvánosságot, és mivel Keller egyedül vette fel, színpadképes sem volt. 2009-ben aztán zenekart faragott a Meek is Murderből: a dobok mögé Frank Godla ült, aki amellett, hogy a MetalInjection egyik alapítója és főszerkesztője, az Empyreon dobosa is, a basszusgitáros posztra pedig hosszú válogatás után Sam Brodsky került, aki különösebb referenciák nélkül a Sun Woman zenekarból érkezett. Ha esetleg bárkinek is ismerős lenne ez a két zenekar, gyorsan felejtse el őket. És a The Red Chord-ot is. Itt (szerencsére) egészen másról van szó.
Elöljáróban pár szó arról, hogy mi NEM az Algorithms:
Az EP irányvonalát nyilvánvalóan továbbra is Keller elképzelései határozzák meg, de a Mosquito Eater-en hallott nagyon ötletes és nagyon zajos, grindból sokat kanalazó, de azért emészthető spazzcore zenei világtól eltér. Spazzcore lemez ez is, előkerülnek a nagyon gyors kirohanások, van annyira technikás is mint az első EP, viszont kevésbé bátor, sokkal profánabb struktúrákkal és kevésbé szétcsavart ötletekkel operál, és kevesebb a harag és a zaj is. A Converge biztosan beugrana, ha hallgatnék (biztos függetlenül attól, hogy Kurt Ballou volt a hangmérnök…), így viszont helyettük a Botch és a Beecher jut eszembe. És ezzel meg is érkeztünk az Algorithms egyetlen, de nem apró problémájához, hogy egy kicsit mindig emlékeztet valamire. A címadó szám, vagy a Sundowners valószínűleg kisebb feltűnés mellett felkerülhetett volna akár az Axe to Fall-ra is, és a folytonos déjà vu érzésen nem segít a Ballou-standard és egyre kevésbé izgalmas (de továbbra is tökéletes) hangzás sem.
De ha ezt félretesszük, akkor az EP az aktuális műfaji szélcsendben meglepően jó darab a maga alig 20 perces elsöprő orkánjával. A számok, amik a matek, a technikázás és az őrlések ellenére is számok maradnak, nem folynak össze, és egytől egyig hibátlan kompozíciók, kapaszkodókkal mindegyikben. Egyetlen másodperc üresjárat sincs a lemezen (nem is férne bele időben). Ami igazán meglepett, hogy Keller hangja nagyon jól szólal meg, és bár ezzel a Mosquito Eater-en sem volt probléma, itt talán még jobban összhangban van a zenével (szerencsére a hörgésszerű mélyebb dolgokat nem erőlteti). Rengeteg gitár overdub van a lemezen, ami teltté teszi a hangzást, viszont nem nagyon hiszem, hogy ezt a trió felállás meg tudná szólaltatni koncerten. Kár, hogy nem fenyeget a veszélye annak, hogy ezt, vagy épp az ellentétét élőben megtapasztaljam.
Aki egy picit komolyabb kapcsolatban van az informatikával, vagy legalább a programozás gyakorlatával, az szerintem nagyon fogja tudni értékelni a lemez koncepcióját és a szövegeket. Persze nem arra kell gondolni, hogy a főmotívum az IDA* vs RBFS hatékonyság-vita lenne, az EP az informatika problémáit és fogalmait eszközként használva reflektál élethelyzetekre, -kérdésekre. Jól. És ha az ember még ismeri is a metaforák azonosítóját, és azok hátterét, akkor leleményesebbnek hat maga a közlésforma. Lehet azon vitatkozni, hogy mennyi létjogosultsága van pl. a foo „könnyűirodalmi” használatának, viszont nem érdemes. Mert működik.
Az Algorithms jó. Nem legendásan, de jó. A számok jók rajta. A koncepció is jó. A csináld magad hozzáállás is jó. A „Komolytalan agymenés” kategóriás, 50-re limitált különkiadás is jó (SZAG???). Az eredetiség hiánya nem jó. És attól függetlenül, hogy a Meek is Murder következő, remélhetőleg már tényleg nagylemez hosszúságú albuma épp a költöztetésről fog szólni, vagy sem, arra is biztosan harapni fogok.
Pontszám: 7.5/10
