Meathook Seed – Embedded

A 92-ben alakult Húskampó ondó egy igencsak fura lemezt hozott össze, mind zeneileg, mind szövegileg, mind a tagok és azoknak jellegzetes stílusának keverékével; egy valóban elfeledett és beágyazott (Embedded) albumon.
Milyen fura is az, ha két nagy névvel operálva egy közös produkción fantáziálunk, véleményem szerint erre az abszurd elképzelésre gondolni se mertek a death metál rajongok 93 előtt. Ám a csoda megjelent és megtörte a jeget, vagy hogy a lemez hangulatával és koncepciójával éljek: felrepedt méhnyak és megszületett a szörnyeteg.

A lemez, mint retkes csorba penge szántja végig húsunk a maga kínkeserves 46 percében. Két akkoriban nagyon erős, és meghatározó death banda elfelejtett projektje ez (a floridai Obituary és az angol Napalm Death), igen elfelejtett, kisemmizett lemez, melynek sem a média, sem a maguk a zenekarok nem tulajdonítottak túl sok hangsúlyt. Meathook-éknak igazából a második B.I.B.L.E. (Basic Instructions Before Leaving Earth)-(Alap útmutató mielőtt elhagynád a Földet) albumra koncentráltak inkább, mely 99-es, és a tagcserék nagyon érezhetővé vállnak rajta. Szerintem egy idiótaság, mely tele van bár dallamokkal és ötletekkel, mégis nyomába sem képes lépni a 93-as Embedded-nek.
A két lemez között még egy fura korong jelent meg <Embedded (early mix)>, mely megint csak 93-as (egy hónap van csupán a két lemez között), és a sima Embedded számainak remixeit tartalmazza, gépies basszussal és csak mechanikus beat dobokkal keverve.

Abban a lemezben éppen az a különleges, ami ezen a lemezen is annak számít, csak persze mindegyik a maga formájában; a legérdekesebb dolog a debütáló albumuk megjelenésében, hogy élő dobokat használtak keverve gépi dobokkal, tele zajjal és ipari kellékek morajával (kicsit olyasmi a dolog ez, mint amilyen az első Fear Factory < Soul Of A New Machine (1992) lemezén hallható>). Persze itt nagyon érezhető a Napalm Death hatása (leginkább a 96-os Diatribes-re emlékeztetve és közben 3 évvel meg is előzvén), és a tipikus Obituary dobok. Erre képzeljünk el egy-egyszer belülről, máskor környezetünkből dobogó zörejeket, mellyel egy különösen kemény és elmebeteg dimenziót hoztak létre. Az indusztriális és elektronikus zajkeltések hatásai nyilvánvalóak az egész albumon, melyek keresztül-kasul hömpölyögnek a zenével. Ezeknek a jelenlétének legérezhetőbb tétele éppen a záró Sea Of Tranquility (a nyugalom tengere), ez már sejtetni hívatott, amit a remix album be is teljesít. Itt már semmi sincs a dobokból, nincs egy élő ütem se, csak vészjósló vízhangok és érces-rozsdás mechanikák, monumentális terem hatás, ambientes ismétlődő komor szintetizátorbúgás és dallam futom; apokalipszis érzet, valami megszületett… (olyasmi az egész, mint az In Slaughter Natives sötét vérmérgezett világa).

Az album nagyságát jelzi, hogy mindössze négy ember közös munkájának rothadó gyümölcs ez, és mégis olyan határozott masszívságot és mélységet kelt, hogy ezt nem venni észre.

Trevor Peres — ének (Obituary, Catastrophic)
Mitch Harris — gitárok és dobprogramok illetve háttér vokál (Napalm Death, Defecation és volt Righteous Pigs)
Donald Tardy — dob (Obituary, Andrew WK)
Shane Embury — bassz; akinek szép számban vannak csápjai mindenfele: Napalm Death, Azagthoth, Drop Dead, Lockup, Brujeria, Blood from the Soul, Warhammer, Venomous Conceptr illetve S.O.B. <ám itt mint csak vendég>).

A két lemez elkészültése után a zenekar feloszlott és csak Harris és Embury vitte tovább, azóta Benediction dobosa (Ian Treacy) püföli a ritmust, és beszált vendég gitárosnak Russ Russel illetve zajkeltésnek Christophe Lamouret; igaz, az Embedded-et soha nem tudják már túlszárnyalni…

Az éhező szektor már durva minimál electro basszussal indít, melyre az eszeveszett skandált torzított vokál megy rá, ritmusra sípoló gitárok, és töménységet keltő földből születő halotti leplek mozognak itt, majd a leállás megint csak indusztriális törzsies (kicsit Sepultura – Chaos AD. vagy Roots érzetek), majd újra a fekete temető-föld, mely lassan elfedi arcunk…

A Fumed Grave már teljesen azt adja, amit a Napalm Death-től elvárunk, és még a hangzás és zenei megoldások is nagyon levágósak, a trackek hömpölyögnek, akár egy megáradt haragos folyó; a gyűlölet tömörödik-gyűrődik, hogy erősebb borotva lehessen a csuklónkon.

A végtelenségem azonban az Obituary kimért lassú beteg gitár témáit sorakoztatja fel egy Napalm Death szerű középtempóval karöltve, igazán kellemes páros :}

A megfoganás napja teljes szöveg koncepciójában jelképezi azt, ami az egész lemezt átöleli; önismeret, önvallomás, önmagunkba vetett hit megrendülése, elderengések a születés és megtermékenyülés duzzad kalászairól, amit az ősszel a halál mindent évben le arat…
Ha belegondolunk az Obituary szövegeibe… példának okáért a 89-es debütáló Slowly We Rot-ba, illetve a Napalm Death korai dolgaira… ez a lemez maradandóan erős, komoly és mély mondani valóval rendelkezik, mely mindkét zenekarra csak a később lesz jellemző.
Ha nem is újítottak a death metálban ezzel, de az önelemzés és az intelligens-elgondolkodtató szövegű témákkal, ám az kétségtelen, hogy csak később jöttek divatba, és akkor sem tipikusan ebben a stílusban…

„Kéj köpüli az ondót,
egy próbálkozás,
hogy kielégítsük ragyogó mentalitásunkat,
szándékkal létrehozzunk egy életet,
vonzerő a legtisztább formájában.
Sóvárgás az izgató illatért,
egy csiklandozó érzés vezérli az agyam,
a kísérletem, hogy megosszam veled,
ami jogosan a miénk.
A megfoganás napja!
állati érzékiség,
az a gerinc az élet ajándékaként,
jól elrejtve minden emberiességben,
egy merevgörcsös mag kioldása.
A megfoganás napja!
Én, én, én….
A megfoganás napja!
Élet, élet, élet…”

Az 5. tétel gyanánt a gyilkos Cling To An Image veti ránk éles karmait, mely az album egyik legmasszívabb förmedvénye, mely hirtelen végével jó kezdtet képes biztosítani az Egy hervadt maradványnak, mely a második legszimfonikusabb száma a lemeznek, bár a post-középkori várbörtön hatásokat hirtelen váltással, igazi Napalm Death téma feszül meg, melyben nagyon furán hangzanak a be-bevetődő gépi dob-puskák. Azt hiszem a lemez egyik legkomplexebb száma éppen ez, hiszen nagyon jól összerakott, minden annyira a helyén van… Az ezt követő Megbocsát rendkívüli módon emlékeztet a Diatribes lemezen lévő Greed Killing klip nótára a témáinak tekintetében, ám a fura gépi dolgok itt is más fényt vetnek az összhatásra.
A Gyújtópont homály egy igazi odabaszos indusztriál tétel, nagyon jó középtempós gitárváltásokkal, és be-berobbanó basszusokkal és thunderdoom szerű alapokkal.
Majd az album címet adó szám jön (Embedded), ami teljesen instrumentális, és csak gitár tekerés, vízhangos kalapácsütésekkel, némely középtempós rész az első Terrorizer-re emlékeztet.
Ám egy perc pihenőnk sincs, és már itt van a lenullázó, megsemmisítő Látható Ön Felszínesség… mely mind zeneileg, mind szövegileg döngöl és leépít, mint pár korai Godflesh lemez…

„…Szűklátókörű kondíció,
szörnyű rendellenesség…
Látható önfelszínesség.
Eltávolított önazonosság,
leigázott és semmissé tett,
mélységesen védtelen,
ragaszkodó merev tekintet…”

Majd a kritikám elején már említett 13 perces indusztriál fájdalom, mely noise-beat (ebben és a samplerekben segítségükre voltak Steve Guney és Shane Emburya is, ám csak ebben az egy számban!) alapokon fekszik és hasonlóval zárja le-el az új Terrorizer is.

Embedded több volt, mint egy impresszív debütáló lemez, ez egy kiváló megjelenés volt a korában és ma is képes bizonyítani, ez az észrevétlenül hagyott erőmű… a félig világos pauszpapíros takarás a borítón briliáns volt (jóval az ideje előtti), s két verzióban is kijött, egy érdes fényes papírra nyomottan, illetve a homogénszürke pauszos.

A lemez ajánlott minden Napalm Death és Obituary fanatikusnak, minden kísérletező kedvű death, induszrtiál vagy csak egyszerűen metált hallgató személynek!

10/10 (számomra az első top 20-ban simán ott feszít ez a lemez, bámulatos & lenyűgöző!!!)