Me and Him Call it Us – Loss

Itt jön be a képbe ez az alapjában kettő, de ezen az albumon három (2 gitár+dob) tagot számláló atlantai csapat, akiknek első életjelük egy félórás, As the Sun Sets ihlette matekos grind témákat elszállós ambient dalokkal kombináló demót. Ez 2003-ban jelent meg, amikor Aaron Wamack dobos még a tizenhetedik életévét taposta. Ezt követte cikkünk tárgya, nem egészen három évvel később.

A köszönetnyílvánításnál előkelő helyen van a Daughters, és a screamo-t hegedűvel feldobó I Would Set Myself on Fire for You (ők később folkra váltottak), és ezzel gyakorlatilag körül is írtam, hogy mire lehet számítani. Kaotikus, matekos őrlések, és örvénylő gitárok. Ez még önmagában nem jelentene semmit, de egyrészt a hiperklausztrofóbiás hangzás, a folyamatos zajok, és az ének (mindhárom tag énekel a lemezen) zaklatottsága olyan kétségbeesett hangulatot teremt, hogy olyan érzésem volt az album hallgatása közben, mintha egy tenger alatt rekedő tengeralattjáró legénységének utolsó üzenetét hallgatnám vissza. A tenger metafora amúgy is rengetegszer előfordul a lemezen.

Az első öt dal mind a kaotikus örjöngés jegyében született. A Sarsaparilla átlagos kezdése után a Cut-Throat Cardiac Arrestben már olyan toroknyűvést mutat be Aaron, hogy az nekem fáj. Ezután jön a Mayday, ami az első kimondottan erős darab, főleg a depresszív, beletörődő szövege miatt (a beletörődés témája amúgy is az egész albumot körülfonja) , majd a Just Can’t Function No More jön, ami a módfelett hatásvadász Joy Division áthallás (nyúlás?) utáni vijjogós-hangfalrepesztős breakdownnal és zajcsiholással teljesen ki tudja készíteni az embert, és a The Anticipation is Killing Me, amely galoppozós témájával hódít (Megint ki kell emelnem Aaron Wamacket, zseniálisan dobol), és Blake Connelly jóvoltából egy (roppant gyengén kivitelezett) pig squeal is elsül.

Így jutunk el az első kapaszkodó gyanánt elhelyezett Into Troubled Waters, I Sinkig, ahol az akusztikus gitár, és a háttéreffektek tényleg egy tengeren ringatózó csónakot vizionálnak. És itt érünk el a lemez csúcspontját képező négyeshez. A Headache 6 és fél perc tömény zajmasszája remekül kelti fel a feszültséget, ami az utána következő dalban (hadd ne írjam le még egyszer) robban ki az emberből, és igen, itt is remek a breakdown (nem szoktam ilyenekkel foglalkozni, de a sok egyhangú, dzsig-dzsig-dzsig mellett ezeket tanítani lehetne), amit egy újabb zajongás után a P. S. I Love You követ. Az az egy perc, ami a nyitó „Why I thought you’d be mine?” sort követi, számomra a zenetörténelem egyik legsötétebb, legszomorúbb perce. A szaggatott résznél azonnal gerjedő gitárok és a screamo-s középrész mellett még az sem számít, hogy a dalszöveg egy hatalmas kliséhalmaz, mert még így is totálisan át tudom érezni.

Még a záró Encirclement of the Dancing Scarecrows-t kell kiemelnem, ami talán a lemez esszenciája, mindazonáltal a maga négy percével epikus darabnak számít. Aaron megint kiemelkedőt teljesít, a „You can’t understand why I scream this way.”  mondat pedig az egész album miértjét – vagyis inkább a hiábavalóságának a miértjét – megmagyarázza: Lehet hogy fölösleges a halott lovat ütlegelni, de mi mást tehetnénk hogy életre keljen? Igen, ez lehet, hogy gyerekesnek hangzik. Sőt, egészen biztosan az. De itt, ezen az albumon ez engem egyáltalán nem zavar. Mert őszinte. És csak ez számít.

9/10