Maylene and the Sons of Disaster – III.

Eleged van már a fülledt nyárból, na meg a haverokkal való sörözés sem olyan frissítő, mint amilyen tavaly volt? A bulik sem működnek megfelelő hangulatban? Szereted a Down-t, de kicsit gyorsabbra és pergősebbre vágysz? Van megoldás: a Maylene and the Sons of Disaster (ezentúl Maylene)! Úgy gondolom, hogy akik annak idején végighallgatták az első albumot, azok nem is sejtették, hogy a második lemezre mennyivel varacskosabb témákat sikerül majd összehozniuk a srácoknak. Ezért is szerettük annyira, hisz a déliesebb és a durvább elemek a lehető legjobb arányban egészítették ki egymást, melynek köszönhetően nem egyszer sikerült lebontani otthon a padlást. Hőseink aztán csendbe burkolóztak két évig – és ha apróbb hírmorzsák ugyan fel is röppentek, attól még a friss csemege csak később érkezett meg; a Just A Shock személyében, így hivatalosan is elkezdődött a várakozás, egészen júniusig.

Malibu szerint ez a pop-punk éve, szerintem meg a nehezen befogadható megjelenéseké. Ott van a remek ötletekkel felspékelt Frusciante lemez, az igazán tömény Mastodon, a hirtelen magyar dalszövegekre váltó Blind Myself, no meg a kicsit alternatívabb blues felé forduló Clutch, most meg ez is. Igaz, előbb-utóbb mindegyik működött, az egyik jobban, a másik meg talán kicsit kevésbé, de a lényeg, hogy túlságosan hamar alkottam véleményt erről is. Annyit azért megelőlegeztem a zenekarnak, hogy megjelenés előtt megrendeljem, de ha az ember valamit nagyon szeretne, akkor azt valahonnan előbb beszerzi (akinek – kockás – inge…), így tettem én is. Sajnos a lemez legnagyobb gyengesége már az elején fület szúrt. Ha jól megnézzük, akkor egy egyenes vonalhoz tudnám hasonlítani a banda útját az elejétől, hisz az első nagyon paraszt, a második tökéletesen kombinálja a dallamokat a tahósággal, ez a harmadik pedig egész egyszerűen nem találta a megfelelő keverési arányt. Pedig akár az év lemeze is lehetne olyan hangulatos dalokkal, mint a felvezető Waiting On My Deathbed (azok a mocsári hangok hihetetlen jók), közönségslágernek született Just A Shock, az igazán déli rockos és először megklipesített Step Up (I’m On It), vagy a személyes kedvencem, az Oh Lonely Grave, melynek plusz feelinget kölcsönöz a bendzsó is. A fentebb említett arányozási hibákon kívül nekem valahogy nem áll össze a számsorrend sem, tehát nem értem, hogy egy remek intro után miért kell egy olyan középkategóriás, semmilyen számot berakni, mint a Settling Scores By Burning Bridges. A másik pedig, hogy hiába sorakozik fel egy baromi fasza Listen Close is, ha sosem asszociálnék arra, hogy ezt a Maylene írta, de ez már csak szőrszálhasogatás.

Minden hibája ellenére, a III címre keresztelt harmadik album számomra az év egyik legjobb kiadványa, hisz tényleg úgy megdörren, úgy rúg seggbe, ahogy azt kevés teszi, meg persze kicsit sem beszél belőlem az elvakultság. Illetve jobb választás nem is lehetne nyárra. Szóval, elő a nyári farmerokkal és a redneck ingekkel, a szomszéd kertjét pedig illik felönteni és egy kis mocsári dagonyázással ünnepelni az évszak közepét. Déli parasztok, szevasztok!