Maylene And The Sons Of Disaster – II.

Redneckek figyelem! Piroskockás ingeket és trucker sapkátat elővenni, a traktort beüzemelni, és a kiscsibék kergetésére felkészülni! Mindenki kedvenc southern hardcore bandája, a Maylene And The Sons Of Disaster új albummal jelentkezett Forrest Gump földjéről, hogy rászabadítson a világra közel háromnegyed órányi, önfeledt parasztkodást!

A MATSOD onnan lehet ismerős a beavatottaknak, hogy itt énekel az a Dallas Taylor, aki az UnderOath sorait erősítette egészen a The Changing Of Times kiadásáig, miután kipenderítették őt az anyabandából. Azonban bársony hangszínével a továbbiakban is kívánt érvényesülni a zenei palettán, így összehozta az öt világi suttyót felvonultató Maylene-t; ám nem azon céllal, hogy továbbvigye az UnderOath hagyományait, és súlyos, és komplex hardcore-ból burjánzó egyedi metal/hc egyveleggel bombázza a hallgatóságot, hanem hogy saját felfogásban interpretálhassa a végtelenségig dögös, feelinges és mocskos southern rockot, egy csipetnyi hardcore utánérzéssel megbolondítva.

Két évvel ezelőtt, a Mono Vs. Stereo gondozásában meg is jelenhetett a srácok debütáló albuma, mely nemes egyszerűséggel a zenekar nevével egyezett meg, s 10 tételt felsorakoztató korong ha nem is volt tökéletes, de mindenképp egy igényes bemutatkozást sugallt, hiszen a zenében éppúgy érvényesültek a mocskos és vad gitártémák, mind a hardcore-os breakdownok – melyek jelen esetben már lényegesen háttérbe szorultak, de majd mindent a maga idejében -, de a lemez legnagyobb gondja talán Dallas útkereső hangszíne volt, valahol félúton az UnderOath és a mostani Maylene… között. Az album keretein belül a banda már kimutatta a foga fehérjét az olyan slágerek formájában, mint a Gaustly Like The Wind, vagy a Tough As John Jacobs, és jelentem: 2007-re Dallasék megtalálták saját arculatukat, kijavítva a debütalbum apróbb hibáit.

A legszembetűnőbb változás Mr. Taylor hangjával történt, hiszen végre megtalálta azt az orgánumot, amely egy ilyen zenei körítéshez tökéletesen passzol: erős és érdes hangszíne ugyanúgy képes az egyszerűbb ordításokra, mint a változatos dallamokra, amit jelen kiadvány keretein belül is előszeretettel alkalmaz. A másik módosítás pedig abban érvényesül, hogy az albumon alig találkozunk az elődre jellemző hardcore-os megoldásokkal, sokkal nagyobb teret nyert a rock ‘n roll érzésvilág, ezáltal az albumot nemcsak egyszerűbb megszeretni, hanem még az öreg rockerek is könnyedén ráhangolódhatnak.

A 11 nótát tartalmazó lemezt első hangtól az utolsóig egy életvidám, és teljesen pozitív életérzés uralja, többnyire pörgős és feelinges gitár,- valamint énektémákkal karöltve; dalokat kiemelni lényegében felesleges lenne, hiszen minden szerzemény helytáll akár a dalcsokor részeként, akár egyedül is; a nyitó Memories Of The Grove amellett hogy megadja az alaphangulatot, még egy Pick-szalámin felcseperedett parasztlegény énekdallamaival is vetekszik, a váratlan leállásról nem is beszélve; aki erre nem bólogat, az hallgasson Pap Ritát.

A klipes Dry The River nem véletlenül kapott képkockás megörökítést, hiszen ahelyett, hogy a video visszatükrözné a srácok lélektani elméleteit és a pszichoanalízisről alkotott álláspontjukat, inkább az album koncepciójához kötődik, ami egy rétegzett és több szálon futó, 20. századi krimiből indul ki, ami helyi legendaként van számontartva Alabamában; mellesleg a dal rendelkezik a korong legjobb refrénjével is, itt érvényesülnek igazán a debütalbum legszembetűnőbb hagyományai és pozitív vonatkozásai.

Az ezt követő szerzemények egytől-egyig ízes gitártémákkal felvértezett, dögös rock ‘n roll nóták, elsőre ragadós refrénekkel és dallamokkal ellátva, ezek közül külön kiemelendő mind a hatalmas ikergitárokkal és breakdownokkal operáló Darkest Of Kin, mind az Iron Maidenre hajazó virgával nyitó Wylie; de mint fentebb hangsúlyoztam, üresjárat nincs az albumon. A kiadvány azonban meglepetéssel is szolgál, hiszen az utolsó két szerzemény kilóg a lemez összképéből, lévén két nagyívű, country hatásokkal, és hegedűs aláfestéssel bővelkedő balladáról van szó (melyek közül a záró tétel instrumentális); az érdekesség az, hogy a The Day Hell Broke Loose at Sicard Hollow címre hallgató szerzemény egyben az albumot felvezető kislemez címéül is szolgált, mely a fentebb említett nótát nem tartalmazta. Érdekes és értékes lezárás ez, mely megcsillogtatja a zenekar lírai oldalát is; kellemes csalódás, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem illeszkedik a korábban hallottakhoz.

A Maylene And The Sons Of Disaster nagyot szakíthat második nagylemezével; innentől már minden a promóción fog múlni, hiszen a zenekar maximálisan teljesített. Remélem, hogy egyszer kis hazánkba is eljuthatnak… Nagyon jó lenne élőben is hallani ezeket a nótákat, bár tudom, hogy ennek a valószínűsége közel nulla; mindenesetre aki vevő az év egyik legerősebb és legőszintébb, zsigeri rock ‘n roll albumára, vagy csak szeretne pozitív hangvételű muzsikát hallani amitől bármikor táncra perdülhet, annak kötelező a második MATSOD album. Az év egyik csúcsteljesítménye.

10/9.