Maximum the Hormone – Yoshu Fukushu

Azért is nagyok az elvárások, mert az előző Buiikikaesuval olyan magasra emelték a lécet hazájukban, amit azóta sem nagyon sikerült megütni, a stíluson belül meg aztán pláne nem. A Rokkinpo Goroshival kezdődött el a zenekar betörése a mainstreambe, de miután az ötödik albumuk első kislemeze az országos toplista első helyéig jutott és a rendkívül népszerű, hazánkban is vetített Death Note anime nyitó és záró dalaiból is ők jegyeztek kettőt (köztük a What’s Up, People?!-t, ami szerintem a legbrutálisabb zene, amit valaha TV-ben sugárzott rajzfilm alá raktak), már az egész világ gyakorlatilag a lábuk előtt hevert. Bejárták Amerikát a Dropkick Murphys előzenekaraként (ami valljuk be, elég merész párosítás), és az öreg kontinenst is az Enter Shikarival. Egy fél éves újabb kihagyás után (az énekes Daisuke torokműtétje) már a BMTH-val együtt koncerteztek és a korábban említett két kislemez dalaira épülve megírták a több mint egyórás Yoshu Fukushut.

A Maximum the Hormone zenéinek alapja a kőkemény és villámgyors hardcore darálás, amit különböző stíluselemekkel vegyítenek, melyhez még hozzájön a dalszöveg is, ami az egészet teljessé teszi. Vannak műfajok, amik furán hangozhatnak az idegen nyelv miatt, de az állandóan pörgő hangszeres témákhoz a japán szótagnyelv tökéletesen passzol és ilyen daloknál el sem lehet képzelni egy angol, magyar vagy bármilyen más nyelvet. Az új lemez egy sokkal teljesebb összképet és hangzásvilágot mutat, mint az eddigiek, annak ellenére, hogy találhatunk punk, pop, death metal, funk rock, rap, metalcore és disco témákat is a dalokban. Ez senkit ne rettentsen el, hiszen Japán egyik legtechnikásabb zenekaráról van szó, a díszítőelemek sosem válnak öncélúvá és főleg önismétlővé, miközben az alap stílusjegyeket olyan precizitással és odaadással tudják hozni, amit nem hallani túl sok együttesnél. Az eddig megismert és azóta rajongói kedvencekké avanzsálódott slágerek („F”, Tsume Tsume Tsume, Maximum the Hormone, My Girl) még mindig hibátlanok, az azóta megjelent új klipes számok (A-L-I-E-N, Yoshu Fukushu) pedig újfent bebizonyították, hogy a zenekar nem felejtett el a pihenőidőszak alatt számokat írni. A kérdés az, hogy a lemez több, mint 60 percig képes-e lekötni a hallgatót és a maradék tíz dal is hasonló minőséget tud képviselni? A válasz határozott dupla igen: a zenekar eddigi legslágeresebb albumát hozta össze olyan témákkal, amelyek mindegyikéből kinézek egy komolyabb toplistás helyezést (melynek amúgy is hatalmas presztízsértéke van náluk). Az egyaránt zseniális Rocking Retaliation (melynek alcíme körülbelül annyit tesz magyarul, hogy agyonverlek három akkorddal) és a Mesubuta no Ketsu ni Binta (Kick Mo) klasszikusabb punk-rock dalok, az Unbelievable! pedig a régi nu-metal/rapcore hangzást idézi fel olyan hitelességgel és lezárással (melyben mind a négy tag együtt énekel), hogy a nyár egyik kedvenc parti-slágere lehet annak, aki a lemez meghallgatása mellett dönt.

És miért ne tennénk? Gyanítom, hogy az idei év legjobb ázsiai lemezét kaptuk meg, melynek egyetlen elriasztó értéke (a záró Koino Spermen kívül) az európai fülnek túl japános hangzásvilág lehet a rengeteg stíluskeveredéssel, számon belüli témaváltással és a gyakran túl magas vagy nyávogós énektémával, ami leginkább a testvérpárnál (Nao és Ryo) jön elő. Aki hallott már életében Maximum the Hormone lemezt, annak viszont túl sok meglepetésre nem kell számítani ilyen téren, csak önfeledt szórakozásra. Japán egyik elsőszámú zenei kuriózumáról beszélünk, melynek egyéni stílusát és összetett hangzásvilágát nem lehet máshoz fogni, így különösen ajánlott a pótlása annak, aki eddig nem ismerte őket, erre pedig egy ilyen kiváló, erős lemez pont tökéletes! 9/10