Mastodon – The Hunter

Tracklist:

1. Black Tongue
2. Curl Of The Burl
3. Blasteroid
4. Stargasm
5. Octopus Has No Friends
6. All The Heavy Lifting
7. The Hunter
8. Dry Bone Valley
9. Thickening
10. Creature Lives
11. Spectrelight
12. Bedazzled Fingernails
13. The Sparrow


Hossz: 53:01

Megjelenés: 2011. szeptember 26.

Kiadó: Reprise

Webcím: Ugrás a weboldalra

Valószínű, hogy a kitűnő arányérzék jelentős szerepet játszik abban, hogy a kevesebb, mint egy évtizede debütált Mastodon 2011-ben már az egyik legjelentősebb metálzenei produkciónak számít, ráadásul nem csak e műfaj szerelmeseinek körében volt érezhető az izgatott várakozás az újabb sorlemez célegyenesbe futása előtt, hiszen a teljes zenei szaksajtó befogadókész felülettel várta, hogy ezt a lassan tényleg mamuttá érő (legalábbis nagyságát tekintve) bandát keblére ölelhesse, és minimum címlapon hozza a The Hunter kritikáját. Mondom, az arányérzék, mert hiszen az atlantai négyes ismét nagyot csavart eddigi munkásságának lényegi összetevőin, újfent más irányokba nyitott, és – lévén előző lemezük, a 2009-es Crack The Skye sokaknak túlságosan is „progresszív” volt – úgy tűnik, éppen jó időzítéssel találta meg a leginkább járható utat.

És az is feltehető, hogy a klasszikussá érett Remission rendkívül pozitív fogadtatása is köddé vált volna annak idején, ha azt követően nem hallgatnak Sandersék e fent említett kiváló arányérzékükre, és nem váltják gyakorlattá lemezről lemezre végbemenő valamelyes megújulásaikat, persze úgy, hogy közben végig hűek maradnak a Mastodont tulajdonképpen definiáló hangzáshoz. De még véletlenül se gondoljuk azt, hogy mindez egy görcsösen kimért munkafolyamatként megy végbe, sokkalta inkább úgy tűnik, a srácok mindig aszerint választanak irányt, ami épp megfelel az őket aktuálisan érő hatásoknak. Ennek legszembeötlőbb eredménye a már említett Crack The Skye volt, amely meglehetősen kendőzetlenül tolta előtérbe a King Crimson vagy akár a Led Zeppelin életművének erős reminiszcenciáit, javarészt a dalstruktúrákban érvényesítve e zenei visszacsatolásokat. Mégsem volt ez annyira éles kanyar, mint a mostani, hiszen a The Hunter sokkal jelentősebb – és a Mastodon eddigi munkásságára igencsak jellemző – mozzanatokat is hátrahagy, így a Remission óta első ízben hallgathatunk végig egy mindenféle koncepciót nélkülöző hanganyagot, amely ráadásul a külcsínt tekintve is merész újítás (ez az első kiadvány, amelynek artworkjét nem Paul Romano készítette), de mindezen túlmenően az igazán meglepő fordulatot maguk a felvételek, és egy merőben új hangzásvilág hozza el.

A lemezt indító Black Tongue még a jól ismert Mastodont hívja újra a rivaldafénybe, és kitűnő alapfelütésként szolgál a korong egészének, de azért jól érezhetően a Curl Of The Burl indítja a változást igazából megtestesítő tételek sorát, ami aztán egy rendkívül széles érzelmi, illetve hangzásbeli skálát fut be, ilyen tekintetben mindenképp az eddigi legérdekesebb, legszínesebb kiadvány ez a csapattól. Ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy igazi szabadságot jelenthetett e munkafolyamat, hiszen a koncepcióalbumokkal ellentétben itt nem kötötte gúzsba a zenészek „kezét” (azazhogy fantáziáját) semmilyen végigívelő vezérelv, helyette jöhetett mindenféle ötlet, érzelmek egész sora, ami aztán egymástól sokszor igencsak elütő hangulatú dalokat eredményezett. Mégis egységes, a teljesség érzetét adó munkává érett a The Hunter, jóllehet, olykor azért meglepően csapongónak hat (néha olyan éles a váltás némely egymást követő felvétel között), még sincs a tizenhárom tétel közül akár csak egy is, amelyet nyugodt szívvel lehagyhatnánk a lemezről. Ha pár sorral feljebb azt állítottam, hogy a Crack The Skye erőteljesen kimutatta hatásait – ha néhány pillanattal korábbi önmagamnak ugyan nem is mondok ellent –, itt azt kell kijelentenem, hogy a befolyásoló erők külön érvényesülnek az egyes felvételekben, ha nem is oly jól kidomboríthatóan, azért legalább egy-egy műfajhoz való kötődésük felvethető. Nehéz figyelmen kívül hagyni az említett Curl Of The Burl stoner rock-hatásait (másfelől talán a Torche is könnyen beugrik, de nem csak itt), vagy akár a Blasteroid pop-punkba hajló darálását, de jó néhány alkalommal kapjuk meg a régiebbi kiadványokhoz jobban köthető, súlyosabb, komplexebb dalstruktúrákat (All The Heavy Lifting, Spectrelight, és így tovább). A témaválasztás is legalább ennyire sokszínű, hiszen az „űrerotikus” kalandokat bemutató Stargasm, vagy a magányos polipról írott Octopus Has No Friends után rendkívüli érzelmi mélységekbe szállhatunk a Brent Hinds tavaly, vadászat közben, szívroham következtében elhunyt bátyjának emléket állító, a lemez címét is adó dalt hallgatva, amely lassú ívű szerkezetével valóban méltó dedikációnak tűnik.

Kevés zenekar van, amelyik ilyen könnyedén megteheti azt, hogy egyszerűbb, slágeresebb albumot ír, és mégsem veszíti el régi rajongóinak kegyeit, a Mastodon ötödik nagylemezében azért feltehetőleg senkinek sem kell csalódnia, még akkor sem, ha a Remission vagy a Leviathan az etalon számára. Megalkuvásról meg főleg nem beszélhetünk, ami azt illeti, talán még kevesebb kompromisszumkészséget mutat ez az öntörvényű, saját útját járó kiadvány, mint az eddigiek. A Mastodon nem vált őskövületté (elnézést a képzavarért), de a nevüket kőbe vésték, az egyszer már biztos.

9/10