Mastodon – Crack the Skye

Mastodon, Mastodon és Mastodon: a név, amely már évek óta minőséget és profizmust ígér. Nem hiába csorgatjuk a nyálunkat minden egyes albumbejelentésükre/megjelenésükre, hogy újra és újra eldugítsák hallójáratainkat súlyos tombolásukkal. Ahogy itt a legtöbben, úgy én is a Leviathan boltba kerülésekor hallottam róluk először. A Remissiont sajnos elég későn ismertem meg, de ez nem von le az értékéből egy hangyafasznyit sem, hisz egy kiváló bemutatkozást tisztelhettünk benne, mely definiálni kívánta a bizonyos szempontból a Today Is the Day posztumusz oldalhajtásának is tekinthető banda zenei ambícióit.

Kezdetben csak annyira voltam velük jóban, mint hazánk egyik legnemesebb borával, a tokaji aszúval, ami tényleg kiváló, de elsőre túl édes és tömény, majd ahogy ráérez az ember, úgy kedveli meg jobban és jobban. Azt azért megsúgom, hogy igazából sosem lettem jóban a mi drága aszúnkkal, de ez egy másik történet, amit talán hagyjunk is ki az alábbi kritikából. Szóval, a gépszíj engem a Blood Mountain kapcsán ragadott el igazán, ahol véleményem szerint remekül egyenlítették ki egymást az agresszívabb és a pszichedelikus, elszállós és progmetálos tételek. Igaz, akkora slágert nem tudtak írni még egyszer, mint a Blood and Thunder vagy a Naked Burn, ám megközelítette ezeket a The Wolf Is Loose és a Circle af Cysquatch (jaj, de imádom azt a riffet!). Aztán néma csend és hullaszag következett, a későbbiekben pedig felbukkantak az infók egy újabb konceptlemezről, amire már akkor csorgatta rá a nyálát a fél világ, majd meghallottuk az első hangokat, végül idén végre megjelent a sokak által várt epikus metál korong, a Crack the Skye.

Mielőtt azonban rátérnék a cikk tárgyára, szedjük kicsit össze, hogy miért is szeretjük is őket annyira: legfőbb eszközeik közé tartoznak a hihetetlenül jól eltalált dob- és gitártémák, melyek hallatán nem egyszer kaptam azon magam, hogy vicsorogva dobolok a lábammal, persze csak a levegőben. Ezért is volt olyan furcsa elsőre (és később is) a négyfős társaság hirtelen váltása egy teljesen más zenei rendszerre, mint amit eddig megszokhattunk tőlük. Ennek ellenére nekem nagyon pozitív, hogy az összhatás még mindig képes definiálni a teljes zenekart, függetlenül attól, hogy Dailorék már a lemez felvételét megelőző interjúk során is felkészítették a gyanútlan hallgatóságot arra, hogy Frank Zappa, a Yes, valamint a King Crimson hatása minden korábbinál jobban érződni fog az akkor még megszületőben levő produktumon. Értjük, nem értjük? Megpróbálom szemléltetni egy példán keresztül: vegyük a Metallica St. Angerjét, ami annak ellenére, hogy iszonyúan szarul szólt és nem is a legjobb lemezük, mégis Metallica, még akkor is, ha a rajongók szerint bűn volt kiadni a nevük alatt. Igazából az a legszebb az egészben, hogy jól állna nekik ez a szerep is, de számomra a Mastodon sokkal közelebbinek tűnt a korábbi, direktebb, agresszívebb, egyben kevésbé progresszív arculatával. Nova Rock-os kiruccanásom alkalmával pedig élőben is tapasztalhattam a Crack The Skye és a korábbi albumok éles különbségeit, mind a pozitív, mind a negatív hatások tekintetében is. Nehéz lesz új dolgokat írni, hisz eléggé elmaradtam a megjelenéstől, de ez váratott magára, amíg nem tapasztalhattam meg élő előadásban a fentebb leírt „szélsőségeket”. Lássuk is, miképp működik ez a sok újdonság a friss lemezen.

A felvezető Oblivion hibátlanul teljesíti a rárótt szerepet, vagyis megfelelő alaphangulatot kölcsönöz és pont annyi bizalmat ad, hogy ne rettenjünk el – aki itt megtorpant, annak már így is, úgy is mindegy. Ízig-vérig Mastodon, nincs semmi felesleges időhúzás, csak finom ívek. A lemez legjobb dala, ami tényleg hallgattatja magát. Akarva-akaratlanul is emlékeztetett ez a felvezetés a méltán kultikus South of Heavenre, amely ha jól tudom, ugyanúgy megosztotta a rajongókat, mint ahogy a ‘Skye teszi manapság, de a lényeg, hogy a címadó dal annak idején hasonló hatást ért el (az a főriff!). Az ezt követő Divinations a morcosabb és slágeresebb énjüket idézi, nem véletlenül készült el hozzá a klip sem. Ezzel sincs semmi baj, de ha jól emlékszem, akkor Nova Rockon nem játszották, úgy gondolom, hogy egy ilyen kártyát sosem illik kihagyni (ettől függetlenül hatalmas volt!). A Quintessence-ben nagyon tetszik az élénk változatosság, kellemesen hullámzik, egy andalító spangli mellett abszolút csúcs. Akárhányszor hallgattam végig a The Czart, az első pár taktuson és azon a fergeteges szólón (mely egyben az utóbbi idők legjobbja is) kívül egyszerűen semmi más nem maradt meg, ráadásul mindezt 10 percben, te jó ég! Ez egy olyan tétel, amit halál kényelmesen el lehetett volna zenélni 6-7 percben, persze megértem, hogy ilyen is kellett, de a 4. percig húzni a hamis vokált, ez egy kínzás a hallgató számára, akármilyen jó dallamot is írjanak. Amikor pedig azt hinnéd, hogy végre vége, a 9. percben megint elkezdik. Utoljára így csak az In Flames 8 perces borzalma, a The Chosen Pessimist húzott fel. Bár velük az volt a baj, hogy nem tudták kitölteni a nagy semmit, ami a Mastodonnak viszont kétségkívül sikerült. Kellemes meglepetés volt viszont az ezt követő Ghost of Karelia is, amit a Blood Mountain lemaradt témáiból is összeeszkábálhattak hőseink, elvégre nemcsak hangulati, hanem minőségi azonosságra is felfigyelhetünk a szerzemény hallatán. A címadó és a záró Last Baron is jól felépített konstrukcióval a hátuk mögött képesek megmaradni az élvezetesség jobbján, pusztán… egyszerűen nincsen kapaszkodó, amitől sokkal jobb és „mastodonosabb”, dinamikusabb lehetne mindkettő.

Az a legnagyobb bajom, hogy a megjelenés után 2 hónapig szinte minden nap a lejátszóm vendége volt a lemez, és egyszer simán azt mondtam, hogy év albuma, máskor, hogy ez rettenetesen fárasztó, pár nap múlva megint más volt róla a véleményem. Ízig-vérig tipikus hangulatlemez, amit nem tudsz akármikor elővenni, mert gyakran baromira nem működik, viszont tele van jobbnál-jobb ötletekkel, melyek egy-egy helyen, egy-egy hangulatban hallgatva bizony csúfos kudarcot vallanak. Nagy akarásnak nyögés a vége, mint mondják az okosok, és véleményem szerint a Crack the Skye van annyira összetett és sokszínű lemez, hogy a hallgatása saját rituálét jelentsen egy halandó fülpár számára. Kíváncsian várom, hogy a legközelebbi album milyen hatással lesz legtöbbünkre. 7,5/10.