Mastodon – Blood Mountain

Tracklist:

01. The Wolf Is Loose
02. Crystal Skull
03. Sleeping Giant
04. Capillarian Crest
05. Circle Cysquatch
06. Bladecatcher
07. Colony of Birchmen
08. Hunters of the Sky
09. Hand of Stone
10. This Mortal Soul
11. Siberian Divide
12. Pendelous Skin

Hossz: 50:36

Kiadó: Warner Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

Annak idején számomra a semmiből tűnt elő a Herman Melville híres regényét, a Moby Dick-et feldolgozó lemez, és egyből megszerettette magát velem a súlyos és hihetetlenül komplex zenét játszó társaság.

Egyből belecsap a sűrűjébe a The Wolf Is Loose, de még hogy! Üvöltős és dallamos ének váltja egymást, ahogy végigrobog a nyitónóta. Középtájon kis tempóváltás töri meg a száguldást, miközben hallhatjuk Drann Dailor remek játékát. Nem semmi, amit ez a fazon néha üt. De a többiek is a csúcson vannak, elsőre jól megjegyezhető, ámde mégis komplex témákat hoznak. A csapat honlapjáról a Crystal Skull már ismerős lehet. Jó kis dübörgő sludge sulykolás, természetesen széttördelve, több témával. 3 és fél percbe megint belesűrítenek mindent, épp hogy még követhető, de annál inkább élvezhető. Zseniális, és még egy Pazar szólóra is futja, amiről nekem egyből Tony Iommi ős-sabbath-os virgázásai jutnak eszembe. Egyszerűnek hat, de ha jobban fülelünk… Találó cím a Sleeping Giant: lassan, halkan, lágyan indult, morajlóan, andalítóan hat a dobjáték, és egy olyan gitártéma veszi kezdetét, hogy beleborzongok, kicsit sejtelmes, kissé félelmet keltő. Aztán felébred az óriás. Troy Sanders hangjából szenvedést, fájdalmat érzek. Gyönyörű. Természetesen Dailor megint kiéli magát a végén, nem bír nyugton maradni. A ismét egy komplexebb tétel, a Capillarian Crest, a dob diktál, töri meg az ütemeket, kezd bele újakba. A vége felé egy könnyen követhető, gyorsabb téma veszi kezdetét, meglepően egyszerű zúzás, de kicsit üdítően hat, így se tudom már, hol áll a fejem. Már a kezdő hangokból sejtem, a Circle Cysquatch sem lesz könnyed hallgatnivaló. És valóban nem az. A gitár és a dob válaszolgat egymásnak a lazább részekben, két elszabadulás közt. Néha már tényleg azt hiszem, a srácoknak elgurult a gyógyszerük. Az eddigiek után talán a legkönnyebben fogyasztható szám, a végén csak lazán málháznak egyet, semmi össze-vissza ugrálás a témák között. Elmebeteg a Bladecatcher. Laza pengetés, a hallgató azt hinné, nyugalom lesz, ehelyett kezdődik az aprítás, majd a kezdő gitárosoknak nem ajánlott ujjgyakorlatok előadása, majd ismét az elborult aprítás, és ezek váltakoznak végig az instrumentális tételben. Kissé a Tool-t idézően indul a Colony of Birchmen, összességében jellemző marad a hasonlóság végig. Ott ismét egy pazar szóló bontakozik ki.

Már-már követhetetlen dobalapokkal operál a Hunters of the Sky, gitárfronton kivételesen pihennek a zenészek, és csak asszisztálnak Dailor-nak, igaz, ezt is magas szinten teszik. Sanders pedig természetesen ismét hozza a karcos, mégis jól megjegyezhető dallamait. Kis kiránudlás következik a doom felé a Hand of Stone-ban, persze Mastodon módra. Zseniálisan keverednek a súlyos doom témák a komplex dobjátékkal, majd a végén odalépnek a tempónak, és így fejeződik be, majd rögtön jön is a This Mortal Soil könnyeden, ahogy az előző nóta utolsó hangja véget ért. Jól esik egy kis pihenő, mivel ilyen pillanatokból nincs túl sok a lemezen. Viszonylag egyszerűbb felépítésű dal, kicsit visszavesznek a fiúk a technikázásból, bár a tempóváltás az kell, anélkül nem megy. Mindehhez ismét remek énekdallamok párosulnak. Nyugodtan indul a Siberian Divide is, hogy elfáradtak-e a lemez végére, nem tudni, de ez a szám sem annyira komplex, kicsit a díszítésekre is odafigyelnek most, egy keleties gitár is helyet kapott, rövid időre. A Pendelous Skin már a totális ellazulás. Lassan, de nem kiszámíthatóan hömpölyög, csendesen, visszafogottan pengetnek, a dob is csak a kötelező alapokat adja. De ez a tökéletes zárás egy ilyen lemez végére. A dal hangulata körülírhatatlan, ezt hallgatva különféle érzések kavarognak bennem, megmagyarázhatatlan, kissé nyomasztó. Hallgatva felsejlik előttem a Pink Floyd „The Wall” korszaka is kicsit, talán az a hangulat van benne. Rockos, keménységnek, súlynak nyoma sincs, már ami technikailag a zenét jellemzi. Hangulatilag azonban… A lemez csúcspontja, andalító, gyönyörű, és egyszersmind szomorúságot áraszt. A dal egy zseniális szólóval zárul, ez is erősíti a 70-es éveket idéző hangulatot, amit a háttérben megbújó Hammond-orgona csak tovább erősít. Ha röviden értékelnem kéne, azt mondanám: zseniális, de igazából nehéz megfogalmazni. A Mastodon, véleményem szerint nagyon nagyot lépett előre a Blood Mountain-nel, helye van a modern rock/metal élvonalában, egyes pillanataikban pedig már a nagy klasszikusok magasságába emelkedik. Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás, egy biztos: magasak lesznek az elvárások, és innen már nehéz továbbfejlődni.

Azt hiszem, egyértelmű: 10/10.