Mastodon – Blood Mountain

Annak idején számomra a semmiből tűnt elő a Herman Melville híres regényét, a Moby Dicket feldolgozó lemez, és egyből megszerettette magát velem a súlyos és hihetetlenül komplex zenét játszó társaság.

Egyből belecsap a sűrűjébe a The Wolf Is Loose, de még hogy! Üvöltős és dallamos ének váltja egymást, ahogy végigrobog a nyitónóta. Középtájon kis tempóváltás töri meg a száguldást, miközben hallhatjuk Brann Dailor remek játékát. Nem semmi, amit ez a fazon néha üt. De a többiek is a csúcson vannak, elsőre jól megjegyezhető, ámde mégis komplex témákat hoznak. A csapat honlapjáról a Crystal Skull már ismerős lehet. Jó kis dübörgő sludge sulykolás, természetesen széttördelve, több témával. 3 és fél percbe megint belesűrítenek mindent, épp hogy még követhető, de annál inkább élvezhető. Zseniális, és még egy pazar szólóra is futja, amiről nekem egyből Tony Iommi ős-sabbathos virgázásai jutnak eszembe. Egyszerűnek hat, de ha jobban fülelünk… Találó cím a Sleeping Giant: lassan, halkan, lágyan indult, morajlóan, andalítóan hat a dobjáték, és egy olyan gitártéma veszi kezdetét, hogy beleborzongok, kicsit sejtelmes, kissé félelmet keltő. Aztán felébred az óriás. Troy Sanders hangjából szenvedést, fájdalmat érzek. Gyönyörű. Természetesen Dailor megint kiéli magát a végén, nem bír nyugton maradni. A ismét egy komplexebb tétel, a Capillarian Crest, a dob diktál, töri meg az ütemeket, kezd bele újakba. A vége felé egy könnyen követhető, gyorsabb téma veszi kezdetét, meglepően egyszerű zúzás, de kicsit üdítően hat, így se tudom már, hol áll a fejem. Már a kezdő hangokból sejtem, a Circle of Cysquatch sem lesz könnyed hallgatnivaló. És valóban nem az. A gitár és a dob válaszolgat egymásnak a lazább részekben, két elszabadulás közt. Néha már tényleg azt hiszem, a srácoknak elgurult a gyógyszerük. Az eddigiek után talán a legkönnyebben fogyasztható szám, a végén csak lazán málháznak egyet, semmi össze-vissza ugrálás a témák között. Elmebeteg a Bladecatcher. Laza pengetés, a hallgató azt hinné, nyugalom lesz, ehelyett kezdődik az aprítás, majd a kezdő gitárosoknak nem ajánlott ujjgyakorlatok előadása, majd ismét az elborult aprítás, és ezek váltakoznak végig az instrumentális tételben.

Kissé a Toolt idézően indul a Colony of Birchmen, összességében jellemző marad a hasonlóság végig. Ott ismét egy pazar szóló bontakozik ki. Már-már követhetetlen dobalapokkal operál a Hunters of the Sky, gitárfronton kivételesen pihennek a zenészek, és csak asszisztálnak Dailornak, igaz, ezt is magas szinten teszik. Sanders pedig természetesen ismét hozza a karcos, mégis jól megjegyezhető dallamait. Kis kiránudlás következik a doom felé a Hand of Stone-ban, persze Mastodon módra. Zseniálisan keverednek a súlyos doom témák a komplex dobjátékkal, majd a végén odalépnek a tempónak, és így fejeződik be, majd rögtön jön is a This Mortal Soil könnyeden, ahogy az előző nóta utolsó hangja véget ért. Jól esik egy kis pihenő, mivel ilyen pillanatokból nincs túl sok a lemezen. Viszonylag egyszerűbb felépítésű dal, kicsit visszavesznek a fiúk a technikázásból, bár a tempóváltás az kell, anélkül nem megy. Mindehhez ismét remek énekdallamok párosulnak. Nyugodtan indul a Siberian Divide is, hogy elfáradtak-e a lemez végére, nem tudni, de ez a szám sem annyira komplex, kicsit a díszítésekre is odafigyelnek most, egy keleties gitár is helyet kapott, rövid időre. A Pendulous Skin már a totális ellazulás. Lassan, de nem kiszámíthatóan hömpölyög, csendesen, visszafogottan pengetnek, a dob is csak a kötelező alapokat adja. De ez a tökéletes zárás egy ilyen lemez végére. A dal hangulata körülírhatatlan, ezt hallgatva különféle érzések kavarognak bennem, megmagyarázhatatlan, kissé nyomasztó. Hallgatva felsejlik előttem a Pink Floyd The Wall korszaka is kicsit, talán az a hangulat van benne. Rockos, keménységnek, súlynak nyoma sincs, már ami technikailag a zenét jellemzi. Hangulatilag azonban… A lemez csúcspontja, andalító, gyönyörű, és egyszersmind szomorúságot áraszt. A dal egy zseniális szólóval zárul, ez is erősíti a ’70-es éveket idéző hangulatot, amit a háttérben megbújó Hammond-orgona csak tovább erősít. Ha röviden értékelnem kéne, azt mondanám: zseniális, de igazából nehéz megfogalmazni.

A Mastodon véleményem szerint nagyon nagyot lépett előre a Blood Mountainnel, helye van a modern rock/metal élvonalában, egyes pillanataikban pedig már a nagy klasszikusok magasságába emelkedik. Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás, egy biztos: magasak lesznek az elvárások, és innen már nehéz továbbfejlődni. Azt hiszem, egyértelmű: 10/10.