Martin L. Gore – Counterfeit²

A Depeche Mode neve ellenére (szabadfordításban – gyorsan múló divat) a 80-as évek közepétől uralják a rádióállomásokat és felnövekvő nemzedékekben megfogant tekintélyt. Csodálatuk abból fakad, hogy újra s újra képesek megújulni, és valami egészen mást letenni az asztalra, ami közben olyasmi, amit eddig is adtak. Egyaránt jelen vannak a szinti pop és a new wave világában, ahogy a metál és rock zenei scene-be is szépen lassan beleitták magukat (lásd, milyen emberek hallgatják, milyen zenekarokra voltak hatással, és akkor még egy szót sem szóltam a feldolgozások végtelenéről, pl.: Samael, vagy Marilyn Manson, etc.). A formáció legismertebb arca, maga a frontember David Gahan, akinek jellegzetes hangja és szövegei örök varázslatot biztosítanak, ám hiába a jó hang, ha nincs zene (erre jó példa az első szólólemeze, a Paper Monsters, mely pár szám kivételével, egy világian gyenge produkció volt, a mostani újjal szépen egyenlít…). Ez bizony Martin L. Gore munkája, akinek posztja egész színes skálával erősíti DM-et; zeneszerző, billentyűs, gitáros, vokalista és szövegíró. Így tehát mondanom se kell, ha egy olyan fickó lépi át a határokat és indul el egymaga a sötét szobában a láma kapcsolóját kutatva, az biztosan más fényt fog találni, mintha zseblámpával segédkezik David…

Már az elején el kell, hogy mondjam, a Counterfeit² egy folytatás, melynek első része 89-ben jelent meg, így a folytatás 14 év várakozás után egy egyedi ízzel megáldott kísérleti dolog lett. 11 nótát tartalmaz, egyéni átiratokat és érzelmeket présel könnyedén egymásra, benyomásokat és kifejezéseket kelt, 18 hónap repedni vágyó munkáját, mely alapjait olyan előadók tették híressé, mint Nick Cave And The Bad Seeds, David Bowie, Kurt Weill, Lou Reed, Iggy Pop, Julee Cruise, Louis Tucci, John Lennon, Brian Eno és David Essex… tehát ez a közel 50 perc nem más, mint egy emlékezés, emlékirat és nosztalgia zenei köntösben tálalva, leporolva, újjá alakítva felszínét lecsiszolva, új töltettel erős töltetként az égboltra lőve, vagy éppen le a szakadék tátongó mélységébe. Természetesen a Depeche Mode jelenléte tagadhatatlan, Gore bármennyire is nagyagy, azért a hullám minden produkciójában ugyanúgy terjednek és lehúznak, talán annyi csak a differencia, hogy itt sokkal szabadabban alkotott, több a kísérlet és egyáltalán nem a popularitás volt a cél.

Otthoni stúdiójában vette fel, a külcsín egyszerű, a hangzás remek, a zene, pedig mondanom sem kell, több mint művészi. A lelki kötődésnek köszönhetően régen elfelejtett dalok csillannak fel, ipari, szinti pop, és kifordult zajos elektronikába temetve gyönyörű érzéki hangjával, suttogva, beszélve, mormolva és kiengedve egyaránt. Helyet kap itt a postmodern bluestól az alternatív countryn át a szerelmes sci-fi ütemekig minden. Színes kavalkád, melyben az egyetlen közös pont Gore kapcsolódásai a személyes múltjához és benyomásaihoz. Melyről így nyilatkozott:

"Van valami ezekben a dalokban, amit kedvelek, és ez a valami fogja össze az albumot. Talán a mély érzelmi töltet az, azt hiszem. Mindegyik dalhoz fűződik személyes élményem… Nagyon szerettem volna érzékeltetni az egyéni rajongói látásmódot."
Domesztikált zajok popba ültetve, meghódítva az egykori múltat, kell ennél több?

95%