Marnie Stern – Marnie Stern

Marnie Stern azon előadók (hosszú) sorába tartozik, akiket – egyediségük, újszerűségük, és legfőbbképp: nyugatabbra jól érzékelhető sikerességük dacára – kishazánkban (és talán a kontinens eme felén) nem reprezentálnak túl az arra egyébként alkalmas médiumok. Ezzel persze, azon kívül, hogy egyszerűen belenyugszunk, sok mindent nem kezdhetünk, egy-egy röpke említés, vagy csak amolyan lábjegyzetnek ható írás nem fogja fenekestül felforgatni e meglehetősen előnytelen (média)berendezkedést. Ezt egyébként mi sem példázza jobban, mint hogy az idén napvilágot látott önelnevezésű album immáron a harmadik nagylemeze Sternnek, és igazi áttörést azért ez sem hozott (valószínűleg nem is fog). Tegyük azonban félre eme aggályokat, és nézzük meg, hogy mik azok az okok, amelyek miatt mindenképpen említésre érdemes hősnőnk munkássága.

Nos, ami a szóban forgó lemezt illeti, szerencsére a két előd képében már kialakított hangzás, illetve koncepció maradt, így ilyen tekintetben eleve nem is lehetne ettől a lemeztől az áttörést várni (mert sem slágeresebb nem lett, sem újítóbb), ugyanakkor e folytonosság tényleg leginkább szerencsésnek tekinthető, hiszen a már bevált recept nagyon is erős: az albumok tulajdonképpen két zseni, a gitáros/énekes Marnie Stern, és a legendás dobos Zach Hill együttműködésének termékei (Hillt egyébként elsősorban a Hella tagjaként ismerhetjük, de zenél a Team Sleepben is, valamint idén már második szólólemeze jelent meg), a basszusgitáros fronton a harmadik lemeznél viszont már Matthew Flegel váltotta John-Reed Thompsont. Őszintén szólva számomra már Zach Hill neve is garancia a minőségre, de azért ettől függetlenül is tényleg három színvonalas produkció született az évek során, ráadásul a kísérletező noise rock szokásos hangzását Marnie sajátos vokáljai valóban egyedivé teszik, s ami azt illeti, a szcéna jelenleg egyik legkiemelkedőbb zenei projektjeként is titulálhatnánk emiatt.

Annyiban azért még is támadhatnak kételyeink, hogy e legutóbbi album némiképp egy gyengébb összképet mutat: míg például a 2008-as leírhatatlanul hosszú című korong elejétől végéig kiemelkedő felvételek sorából áll (talán az utolsó két tételnél ül le e sodró „slágeráradat”), a debütáló In Advance of the Broken Arm pedig (többek között) az idáig a csúcsteljesítményként elkönyvelhető Every Single Line Means Somethinggal ajándékozott meg minket, az idei dózis azért inkább csak bizonyos részleteiben villantja fel a zenészpáros zsenijét. A Nothing Left meglepően letisztult hangzása például rendkívül jól hat az összképben, a Building a Body pedig a legmegjegyezhetőbb – és egyébként egy igazán könnyen befogadható – tétellé avanzsált a tíz dal közül, ezzel bizonyítva a figyelemreméltó dalszerzői képesség erőteljes jelenlétét, de például a lemezt megjelenése előtt promótáló (és egyben azt nyitó) For Ash önmagában nem lett volna túl meggyőző érv amellett, hogy a korábbi anyagok színvonalával találkozhatunk újra (azért erre a lemez teljes hosszában igenis rácáfolt).

Akárhogy is nézzük, vitathatatlan, hogy az az ismerős szituáció áll most előttünk, amikor a korábbiakban oly magasra tett lécet csak nagyon nehezen tudja megugrani hősnőnk, s jóllehet, ez látszólag visszaesést mutat, azért még ezzel együtt is az év egyik legjobb munkáját köszönthetjük e lemezben. Csak ugye a cinikus-kritikus hallgató rendszerint folytonos előrelépést vár kedvenceitől, így két roppant jó mestermunka után még egy – más viszonyításban – meglehetősen kiemelkedő lemez is hathat csupán közepesnek. De amire talán tényleg kiváló példát statuálhat az immáron háromlemezesre bővült Marnie Stern-életmű: „Female Guitar Players Are the New Black”. Neki elhisszük.

7/10