Marilyn Mansonnak jót tett, hogy megcsavarta a tökeit a sokadik karaktergyilkosság

Maradjunk annyiban, hogy a 2010 utáni időszak Marilyn Manson számára nem a csúcskorszakot jelentette. Miután a kilencvenes évek második felének megkerülhetetlen rockszenzációjaként az ezredforduló után teljes politikai ellenszélben sikerült bekerülnie a hollywoodi celebvilág krémjébe, ahonnan egy fizikailag és mentálisan is megviselt fazonként kászálódott ki, a nagykiadó is dobta, így produkciós költségei az általa megszokotthoz képest összezsugorodtak. Szerencsére az addigi színvonalhoz képest garázsprojektként ható 2012-es Born Villain után Manson ismét talált magának egy épkézláb szerzőtársat a filmzenei világban méltán népszerű és foglalkoztatott Tyler Bates személyében, akivel két egész ígéretes albumot hoztak össze. Azonban hiába nem voltak kifejezetten kukába való lemezei Mansonnak a megcsappanó népszerűsége ellenére sem, aki hallotta, vagy szimplán csak látta őt ezekben az években, annak egyértelművé válhatott, hogy a faszi aggasztó állapotban van: az egykor beesett arcú, színpadot felszántó, üvöltő frontember egyre inkább saját nagyanyjára hasonlító, koncertjein jobb híján leplekbe rejtőző, padlón fetrengő, levegő után kapkodó árnyékává vált önmagának, aki látszólag sokkal nagyobb örömét lelte függetlenfilmes cameókból zárt ajtós celebpartikba beesni, mint zenészkedni.

2020-ban aztán egy váratlan húzással maga mellé állította a country világból ismert Shooter Jenningst, és a We Are Chaos lemez megírásával mintha maga is elfogadta volna, hogy 50 után már nem az extravagancia számára a megfelelő irány. Azt, amit ez a koncepció hozhatott volna a karrierben, már nem tudhattuk meg, hiszen az albummegjelenést szorosan követően Mansont is utolérte a karaktergyilkosság, évekig tartó jogi csatározások vették kezdetüket, melyek hangvételét egykori szeretőinek súlyos visszaélésekről szóló vádjai határozták meg, ahogy ez pedig lenni szokott, az ártatlanság vélelmét nem ismerve fordult el tőle (vagy fordult szembe vele) szakmai hátországának legjava.

Manson egyébként a lehető legintrovertáltabban kezelte a nyilvánosságban az azóta ejtett vádakra való reflexiót, az utóbbi években eltűnt minden közösségi felületről, ha azonban fejlemény volt, transzparensen megosztotta a jogi dokumentumokat. Mint magánember pedig párszor ugyan feltűnt Kanye West lemezbemutató bulijain, de az időszakot józanodásának, mentális és fizikai egészségének visszaállításának szentelte, és amire senki nem gondolt, zenét is szerzett: a One Assassination Under God – Chapter 1 megnevezés pedig arra enged következtetni, hogy talán nem is csak ezt az egy lemezt.

Ebben a korszellemben és ilyen előzményekkel pedig senki nem lepődhet meg, hogy nem a legutóbbi mélabús cowboy Manson tér vissza ezen az albumon! Ahogy ő fogalmazott: mikor legutóbb megpróbálták „kinyírni” (az 1999-es columbine-i lövöldözés okait a konzervatív média az ő zenéjével próbálta összefüggésbe hozni), ő megírta a Holy Wood című lemezt. A Holy Wood emlegetése pedig minden iránta fogékony zenehallgató számára felállít egy mércét, hiszen nem túlzás kijelenteni, hogy azt a legtöbbek szerint 1996-2000-ig tartó legmeghatározóbb korszaka csúcsdíszének tartják. Ez pedig a One Assassination Under God esetén nem csak jól hangzó kényszeres ígérgetés és hasonlítgatás, mint az előző évtizedben megjelentetett albumainál, hiszen már a nyitó, egyben címadó dalnál megteremt a lemez egy kriptikus, frusztrált, de átütő légkört hangszerelésében, ami úgy beszippantja a hallgatót, hogy a negyedik dalig nem is kényszerül ellőni előzetesen kiadott kislemezes dalt.

A Nod If You Understand indusztriálos dühöngője után viszont az utóbbi tizenöt év legjobb Marilyn Manson-pillanataként számontartható As Sick As the Secrets Within már ismerős taktusai szinte egy elengedett fojtás jóleső lélegzetvételeként hatnak. Ezt követően az első félidő apokaliptikus hangulatai után Manson meglepően a glam rockos esztétikája felé kalauzol, de sajnos ezekből a pillanatokból már az előző két Tyler Bates-producerált lemezén hallhattunk pár kísértetiesen hasonló megoldást. A Sacrilegiousbe még bele lehet hallani a 2003-as börleszkes, stadionos korszakának revizitálását, de a Meet Me in the Purgatory már az abszolút felejthető kategória, hiszen ilyen basszus vezette, bólogatós ügyekből szinte mindig hoz egyet, annak ellenére, hogy az ehhez hasonló hangszerelésű No Reflection, The Mephistopheles of Los Angeles és egyéb korábbi ilyen számai egyáltalán nem állnak annyira jól neki ebben a műfajban. Az album utolsó két dalára szerencsére helyreáll az egyensúly, megkapjuk a második promónótát és egy szokásos, teátrális Manson-zárót, így

egységében a lemez – habár kevésbé koncepciózus, mint a három klasszikusa – mégis egy nagyon átgondolt „forgatókönyv” szerint utaztat a kilenc dalon keresztül.

Tyler Bates filmzeneszerzői megoldásai soha nem voltak még ennyire jól kiaknázva, hiszen a The Pale Emperoron talán a kohezióhoz túlságosan ragaszkodott, a Heaven Upside Down esetén pedig azt teljesen mellőzte, most viszont Manson szövegeivel a dalok szinte festményszerűen elevenednek meg. Gondolom, nem is véletlen, hogy a borító és booklet az énekes különböző önarcképeit ábrázolja. Korábban volt az az érzésem vele kapcsolatban, hogy a dalszövegeket már rutinból úgy írja, hogy hangzatos bemondások köré húzza fel, cinikusan sok ismétléssel, itt azonban

az elmúlt évek történéseire való reflektálás a lehető legtöbb színezetben és hangulatban kivánkozott ki belőle.

Viszont a lemez legnagyobb hiányossága is hozzá köthető, ugyanis az ennyire énekközpontú zenéknél lehetetlen elmenni amellett, hogy a rendkívül ízlésesen megkomponált hangszeres részekkel ellentétben az éneksávok valami olyan szélsőségesen processzáltak, hogy helyenként egy „mechanikus” Mansont lehet belehallani, pedig a hangja korábbi évekkel ellentétben hallhatóan jobb állapotban van, van éneklés, rekesztés, sikítás, affektálás meg minden amiért lehet szeretni, de hogy ezt milyen önbizalomhiányos indíttatásból kellett ennyire beletemetni az effektek sűrűjébe az felfoghatatlan. Nem hinném, hogy a mostani zenehallgatói igényekre reflektálna ezzel egy ennyire nyíltan a trendekkel és a korszellem veszélyeivel szembehelyezkedő album esetén.

Összességében viszont elmondható, hogy Marilyn Manson a modern zeneipar nagy túlélője, volt itt már minden, kitörölhetetlen ezredforuló körüli emlékek, többszörös karaktergyilkossági kísérletek, önszabotázs, szélsőséges karrierpillanatok, a One Assassination Under God első fejezete viszont egy kvázi újjászületés, ha ugyan nem is lesz már többé „antikrisztus szupersztár” a főszereplő. Fáj ezt kimondani, de a kreativitásnak és lelkesedésnek jót tett, hogy kicsit megcsavarták a tökeit a nyilvános perszónájának. Ez az album egy tartalmas és magával ragadó állítás a kirekesztettséggel szemben. Vigyázzatok a művésszel, akinek már nincs mit veszítenie! Folyt. köv. 8/10