Már a függönyt is letépnéd egy jó hazai progresszív anyagért?

Az utolsó mondatot érdemes szó szerint érteni: lassú bevezetés helyett egyből a mélyvízbe küldenek. A nyitó ’Gazing’, amit igaz már korábban is hallhattunk, kertelés nélkül megmutatja, mire számíthatunk a további kilenc szerzeményt tekintve. A kortárs trendek tömegek által kedvelt, mások által egyenesen utált megoldásai tagadhatatlanul a jelenkori Subscribe részévé váltak. Itt főleg a djentet lehet elővenni, hiszen minden kétséget kizáróan ez a legkarakteresebb új vonások egyike. Szerencsére viszonylag okosan integrálták a számokba ezt a vitatott összetevőt, így javarészt többet tud hozzáadni azokhoz, mint amennyit az erőltetettség érzete elvenne – ez persze a beállítottságunktól függően változhat. Az ehhez szükséges hangzás, illetve a héthúros gitárok mind a helyükön vannak, a megszólalás pedig valami olyasmi, ami minden korábbi anyagukat szégyenkezére készteti: rendkívül egyben van, egészes súlyos pillanatokra lelhetünk. Ráadásul megvan benne egy olyan erős lendület, ami csaknem a lemez végéig kitart. Ha az első néhány tétel berántja az embert, akkor észre sem fogja venni, és már újra az első számra bök, hallgattatja magát a korong.

A számokban tehát megvan a kellő lendület, az egyes részletek a megfelelő dinamikával kapcsolódnak egymáshoz, a terjedelmük pedig éppen akkora, hogy általában végig érdekesek tudnak maradni, szó sincs feleslegesen túlnyújtott tételekről. Van rengeteg érdekes riff, korrekt váltások, dúdolható refrének, a legjobb pedig az, hogy mindezt a lehető legkomolyabb formába öntötték. Látszólag és hallhatólag is megérett a zenekar arra, hogy az őrült ötletekből a kaotikus szerkezetek helyett a valódi progresszív megoldásokhoz húzó végeredményt kreáljanak. Az ilyen zenekaroknál ilyenkor még érdemes elővenni az éneksávokat, a Subscribe esetében ez már csak azért is ingoványos talaj, mert sokan egészen érzékenyek tudnak lenni Bálint és Máté megoldásaira. Itt is érezhető fejlődés, a felénekelt témák változatosak, szinte szemmel látható az igyekezet, de aki korábban épp ezzel került leküzdhetetlen ellentétbe, az most se várjon csodát. A szövegek rendkívül korrektre sikeredtek, az érzelmek azok tartalmában és előadásmódjában is fontos szerephez jutnak. Az albumon egyébként egyetlen magyar nyelvű szám hallható, ami bár megállja a helyét, ám az angolul előadott művek sokkal jobban sikerültek.

Persze badarság lenne azt állítani, hogy a zenekar találta volna fel ezt az egészet – a lemezen hallható megoldások jelentős hányada ismerős lehet azok számára, akiknek évek óta hasonló nemzetközi csapatok látják el megfelelő hallgatnivalóval a lejátszóit. Vannak ugyan bejáratott sablonok, de ezeket olyan jól építették egymáshoz, hogy a végeredményt igazából felesleges lenne apró semmiségekkel kikezdeni, vagy külföldi anyagokkal összehasonlítani. Nyilván a lehetőség megvan erre is, mondjuk, ha egy Protest The Hero vagy Sikth kaliberű zenekart állítunk melléjük, akkor csorbulhat az élmény. De miért akarnánk ilyet csinálni, amikor ez az egész nem erről szól. A Subscribe 2014-ben csinált egy olyan magyar lemezt, amit nyugodtan elővehetünk bármelyik országban, még akkor is, ha a határon esetleg a pontszámból le kellene faragni egy keveset. 8/10