Manchester Orchestra – Simple Math

Talán a legkézenfekvőbb párhuzam az utóbbi, a Bonzo Dog Doo-Dah Band dala után elnevezett formációval vonható, habár a Manchester Orchestra valamivel gitárdúsabb Ben Gibbardéknál. Alig egy éve formálódtak csak bandává, és már meg is jelenhetett az első lemezük, az I’m Like A Virgin Losing A Child, ami egyben szerintem az eddigi legjobb alkotásuk is volt. A debüt erősségét az a befelé forduló, melankolikus atmoszféra jelentette, ami egyből különlegessé tett egy alapvetően nem sok újdonsággal szolgáló indie zenekart. Andy Hull énekes/mindenes depresszív szövegei diszkomfort közérzetről tanúskodtak, sötét kontúrral határolt képei tovább mélyítették az amúgy sem vidám színekkel összemázolt palettát. Nem mellesleg az I Can Barely Breathe szuggesztív klipje minden valószínűség szerint az egyik legimpozánsabb kisfilm lett, amihez valaha szerencsém volt. Aztán két éve megjelent a Mean Everything To Nothing, és én bevallom férfiasan, egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele. Sehol nem volt a korábbi hangulat, a dalok ötlettelenséget és felszínes frusztráltságot árasztottak, egyszóval kifejezetten unalmas összképet mutattak. Ennek ellenére a csillaguk töretlenül emelkedett, amiben a pozitív kritikák is közrejátszhattak.

Jelen lemez piacra dobását már valószínűleg egy szélesebb közönség fokozott várakozása előzte meg, így aztán igyekeztek mindent bedobni, amit csak lehetett. Van filmzenés-nagyzenekaros aláfestés, gyerekkórus, steril hangzás, kerek refrének, csipetnyi folk, et cetera – szóval minden, ami „kell”. Direktebb lett a Simple Math elődeinél, ebből pedig viszonylagos trivialitásként adódik a következtetés, hogy nem a debüt irányába kanyarodtak vissza a METN kisiklása után. Persze ez érthető is, hiszen általában igaznak bizonyul az a feltevés, miszerint minden a legkisebb ellenállás felé halad. Csak hát hiába az a néhány fülbemászó dallam, ha a végeredmény olyan halovány, mint az ominózus szürke szamár a ködben. A számok többsége egyhangú, amit hatásvadász elemekkel próbáltak meg ellensúlyozni, amitől csak még esetlenebb lett az egész produkció. A Virgin alapján például úgy tűnik, megirigyelhették a This Is War sikerességét, de a kórus részek itt valahogy kevésbé működőképesek. Hiába, (jó) giccset írni is tudni kell. Ennek ellenére a címadó, a Mighty és az ebben a közegben kifejezetten bugisnak tekinthető April Fool mellett itt produkálják a legfogósabb pillanatokat. Ha csupa ilyennel lenne tele a lemez, valószínűleg én sem fanyalognék ennyit, de sajnos ismételten egy csalódást keltő anyaggal jelentkeztek a fiúk. Így hiába zeng szerte a világhálón a dicsőítő uniszónó, amondó vagyok, hogy a Simple Math meg sem közelíti a debüt emelkedett hangulatát.

Ez tipikusan az a lemez, amire majd sokan fogják azt mondani, hogy milyen kiforrott, érett a hangvétele, hogy egy felnőtt zenekar munkájának gyümölcse. Én nem hinnék annak, aki ezt állítja, ugyanis az eszközölt változásokkal inkább kiherélték a zenéjüket, semmint egy érettebb életszakaszba léptették volna (akárcsak a 100 Fok Celsius mewithoutYou); a korong nagy része unalmas, sivár és semmitmondó. Egyszerű matematika: négy jó dal az pontosan 40%-os teljesítmény. Az mindenesetre szimpatikus lépés volt a részükről, hogy a lemezt teljes egészében meghallgathatóvá tették.

4/10