Make Do and Mend – Everything You Ever Loved

Az idei év még a tavalyinál is látványosabban szól a Rise-nál arról a keresztes hadjáratról, mely során lemezről lemezre próbálják bebizonyítani, hogy nem ők kényszerítik bele a bandáikat a breakdownok és szintitémák körforgásába, és hogy bizony hajlandóak ők őszinte zenekarokat is pártolni – miközben ugye azért próbálnak továbbra is megélni a döglődő zeneiparban. Kiváló ötlet volt ehhez a Transit, a Misser és a Daytrader mellett a Make Do and Mendet is kiemelni a modern punk undergroundból, hiszen másfél éve az End Measured Mile minden becsületes földalatti Tumblr-tinédzser év végi listáján ott volt a Rohnert Park és az Upsides között. Mivel nagy részük a zenekarban nem a hangzás 80%-át kitevő Hot Water Music-ot szerette, hanem magát a Make Do and Mendet, így valószínűleg az sem fogja túlságosan zavarni őket, hogy a csapat zenéje jelentős változásokon ment át, ami akár meglepőnek is mondható, hiszen a tavalyi, teljesen felesleges Part and Parcel EP-en lévő két új dal nem ezt ígérte. Azok, amik valószínűleg a legtöbb embert megfogták, nevezetesen James Carroll énekes-gitáros Strepsils-pozitív énekhangja és szövegei megmaradtak, ezek köré azonban egy finomodott, kevésbé flannelpunk világ került, amelyben az idén kiváló albumot (szintén a Rise-nál) kiadó HWM-hoz hasonlóan fontos a Jimmy Eat World és a Foo Fighters.

A latin előtagos stílusokra allergiás olvasóknak bizonyára herótja lesz ettől, de ez olyan hangsúlyosan érvényesül a csapat zenéjében, hogy egy-két kritika máris a poszt-punk/poszt-hardcore képlettel próbálja körülírni (azt a kérdést, hogy ebből a „poszt-” kiemelhető-e előre, a matek-zene szakos tanarakra bízzuk). Ez a nehézkes címke nagyjából annyit kíván jelölni, hogy a zene maradt punk, de közben már mégsem az, hanem kevesebb és több annál – ahogy minden „utóműfajban”, úgy itt is azzal járnak a hozzátett, zsáneren kívüli dallamok és megoldások, hogy elvész valami az alaphalmazból. A negyedik basszusgitárosát fogyasztó csapat a húzást és a lángvizes pólókba törölhető könnyeket cserélte be a ragani világon kívül eső, így valamivel sokrétűbbnek ható dallamvilágra és az „egyénibb” összképre. Persze az Everything You Ever Loved nem mutat igazán újat, de a fentebb említett két bandával kiegészült hangzást a korábbi anyagaikkal ellentétben nem lehet egyértelműen egy névhez társítani, összetettebb a kép, az általános felfogás szerint ez pedig a fejlődés csalhatatlan indikátora. Sajnos az, hogy az albumon már nem a világ legjobb (kis túlzással) Hot Water Music tribute zenekarát halljuk, az azonnal ható, valószínűtlenül ragadós és torokfájással bevésődő dalokba került, és az ár kiegészült azzal is, hogy a koncerteken a sanyarú életről írt, amúgy rendkívül átgondolt himnuszok katarzisban történő együttüvöltése a korábbi kiadványok dalaira limitálódik. Ugyan James stílusa szinte alig változott, de a dalok dinamikája inkább elégedettséggel teli bólogatásra, mint transzcendens élményekre alkalmas, amire ráhazudhatjuk a felnőtté válást, de eddig sem volt semmi éretlen a zenekarban. Ezt a hiányérzetet leszámítva (ami sokaknál amúgy is kevesebbet nyom a mérlegen, mint a megújult hangzás) azonban az albummal kapcsolatban szinte csak jó dolgokat lehet felhozni: ha másmilyenek is, de megint nagyon jól sikerültek a gitártémák, a dallamvilág egységes, a hangulat teljes és megtartó, és ami a legfontosabb, hogy a dalok jók. Majdnem teljesen szakítottak azzal a hangzással, ami nagyon jól ment nekik, és a kiforrás, az útkeresés közben bebizonyosodott róluk, hogy más közegben is remekül működnek azok a bizonyos vénák – olyannyira, hogy az előzőekben körülírt hiányérzetet nem nekünk kell leszámítanunk, hanem ezt ők teszik meg, ha nem is elsőre, de napok, hetek alatt.

Lehet, hogy egy következő albumra megszokják annyira ezeket a dallamokat, hogy ezen a vonalon is képesek lesznek majd olyan gyorsan dolgozó slágereket írni, mint korábban, de persze az is lehet, hogy tovább haladnak azon az úton, ami immár a sajátjuk. Annyi biztos, hogy kevesen lettek volna, akik nem kezdenek el nagyon félni a Blur kezdése előtt, ha megtudják, hogy az előzetesen közzétett Lucky áll legközelebb az első album irányához – az már a zenekar bravúrja, hogy a Desert Lily vége után ennél sokkal kevesebben lesznek azok, akik ezt valóban bánni fogják. A négyes ugyanis egy egyedibb, lassan „megfejthető”, de emiatt élvezetes kihívást és hosszú élettartamot rejtő albummal szinte teljesen feledtetni tudta a katarzisok hiányát. Ráadásul mindezt úgy tették, hogy az Existerrel való dalcímegyezés (Drown In It, ami itt is az egyik legjobb dal) közel sem olyan szerencsétlen, mint amilyen pár éve lett volna.

8.5/10