Mainstream kapuk döngetése (2. menet) – Itt az All That Remains legújabb lemeze

A springfieldi (dallamos) metalcore alapcsapat folyamatos változását figyelemmel kísérő rajongók bizakodva várhatták az újabb albumot, (vagy éppen lemondóan, kezüket levéve a zenekarról, a legutolsó albumok miatt – ami már a zenekar szerint is rossz volt) hátha most végre megtalálták azt a bizonyos ösvényt. Sorban ez volt a hetedik albumuk, legutóbb pedig három éve leptek meg minket egy koronggal, amely nem volt éppen a legkellemesebb meglepetés. Vajon sikerült megújulni, és elmozdulni egy előremutató irányba?

Az előzetesen kijött dalokból már lehetett számítani rá, hogy az All That Remains nem fog visszakanyarodni a 8-10 évvel ezelőtti énjéhez. Legtöbben már pár éve is csak legyintettek a zenekarra, de bizakodni mindig érdemes. Sajnos a produkció ott folytatódott, ahol 2012-ben abbahagyták. A dalszövegeket Phil, a producer Josh Wilbur (Lamb of God, Gojira) segítségével követte el, amire eddig még nem volt példa. Hogy ez mennyire bizonyult jó ötletnek, mindenki döntse el maga… Próbálkoztak becsülettel, hogy változatossá tegyék a lemezt, a groove metal elemektől (No Knock) elkezdve a rock dalokon át (This Probably Won’t End Well) a női vokálokig. Ám mindezek ellenére (vagy ennek köszönhetően) eléggé unalmasra és önismétlőre sikerült a The Order Of Things. A régi minőségi dallamoknak sajnos nem sok nyomát lehet fölfedezni az új anyagban, azok a tipikus dallamos metalcore jegyek, amik a 2000-es évek közepének vázát adták, teljesen eltűntek a zenekar repertoárjából. A svédelt témák teljesen a háttérbe, a dallamos refrének pedig túlsúlyba kerültek, amik nem igazán tudják elvinni a dalokat a hátukon, sőt, exponenciálisan növelik a lemez monotonitását. Ez már az előző lemeznél is problémaként jelentkezett, úgy látszik, ebben nem sokat akarnak változtatni (hiába mondták, hogy mennyire lett rossz az előző album). A fokozatos módosulást próbálták meg újabb szintre emelni, ami nem igazán áll jól nekik. Hiányzik belőle az a tempó, a folyamatosság, az ötletesség, ami végig tud vinni egy lemezt az emberen, lásd: The Fall of Ideals vagy akár This Darkened Heart. Sokkal melodikusabb és egyben lassabb lett az album, mint ahogy azt régebben megszokhattuk tőlük. A lemezen itt-ott feltűnik a gitárosoknak köszönhetően egy-két ügyesebb téma, thrash/heavy elemek, és a már jól bejáratott üdítő szólók, ám ez is kevésnek bizonyul a boldogsághoz. Ahogy már megszokhattuk a lemez jobb pillanatait nekik köszönhetjük. Amire viszont senki sem számított, hogy a keményebb részek még keményebbek, a gyorsabbak még gyorsabbak lettek: „It definitely still sounds like us. But the heavy stuff is heavier, and the faster stuff is faster.” – Jason Costa. Ok. Évek óta tartó ellágyulás ezen a lemezen is kézzel fogható. Hol van már a This Darkened Heart? Phil egyre kevesebbet mutat meg a keményebb énjéből. Sajnos meg kell jegyezni az irritálóan túlhasznált autotune hangzást nála, ami rendre ront a számok élvezhetőségén. Akinek viszont a The Fall Of Ideals hiányzik, annak Labonteék üzenik, hogy már csináltak olyan lemezt, és elegük van a viszonyítgatásból. Cserébe összedobtak egy szarkasztikusnak mondott Tru Kvlt Metal számot. Vicces. Van egy-két egész jó ötlet/téma, ám összességében a régi rajongóknak ez a lemez (is) csalódásnak tekinthető. Nyilván a változás alapvetően nem rossz dolog, sőt. Ebben az esetben viszont nem feltétlenül jelent fejlődést. Ha a rádióbarát dalok voltak a cél azt sikerült elérni, bár a régi követőknek ez nem okozott akkora örömöt. Nem először osztják meg a közönségüket. Egy fokkal talán jobb mint az előző lemez, de ez finoman fogalmazva is elég kevés egy szebb napokat is megélt zenekartól. A szerencsésebbek már megtapasztalhatták azt a tanároktól elcsent mondatot, miszerint, biztatásképpen megelőlegezünk nekik egy jobb jegyet, a jövőre nézve, ám ez még így is csak 5,5/10.