Madison Affair – Teenage Time

A válasz pedig épp annyira részleges és rövid szavatosságú, amennyire az idei év gyakorlata és az Asking Alexandria vitatható előretörése is mutatta, ugyanis a Let It Burn által kiadott bemutatkozó lemez, a Teenage Time az egyik legizgalmasabb dolog, ami ezzel a hangzással az A Skylit Drive bemutatkozó EP-je után történhetett. Ennek pedig egyetlen oka van: a Madison Affair ugyanis nem felejtette el, hogy az elektronikus alapokkal való játék nem feltétlenül lehet domináns egy szerzeményen belül, így a harminchét perces dalcsokor a metalcore/emocore keverékének összes kellendő paneljét úgy adagolja, hogy azt akár a háttérben, akár a dalok legnyilvánvalóbb szintjén is dubstep, trance és r’n’b-elemekkel tűzdeli össze. Ilyen tekintetben pedig máris kirajzolódik, milyen bejáratott, ugyanakkor szűk skálából építkeznek az egyes dalok, és talán nem is feltétlenül árulok azzal zsákbamacskát, ha hozzáteszem: a lemezt főképp a produceri munka menti meg a teljes elfeledéstől, ugyanis a hangzás bravúros belövése mellett a modulált énekdallamok is épp annyira lettek kihúzva és széttördelve, hogy az a szintetizátorból érkező témák és bassline-ok mellett állandóan játszik a hallgató figyelmével. Azaz csak próbál, ugyanis a breakdownokból elektronikus groove-okba, majd refrénekbe és morcos verzékbe váltó sematikus dalszerkezetek túlzottan összefolynak a lemez második felére ahhoz, hogy valóban az év nagy dobásaként emlékezzünk majd vissza a dalcsokorra. Mindettől függetlenül senki sem vitathatja el a kiadvány három hatalmas előnyét: az egyik – amit az előbb említettem –, hogy a stúdiómunka példaértékűen játszik a hanghatások révén a hallgató figyelmével. Legutóbb ilyennel talán a Mnemic The Audio Injected Soul című nagylemezén találkozhattunk, bár a megszólalás az erősségét tekintve nem veszi fel a versenyt a Hitman stúdiójában rögzített dalcsokorral, csupán az átmenetek lettek kellő ízléssel kicsiszolva. A másik, hogy az idén teljesen kibontakozó, elektronikus elemekkel tarkított emocore-hangzáshoz talán senki sem viszonyult ennyi herével, ami főleg a hangolásban és úgy általában a riffek jelenlétében mutatkozik meg. Ez biztosítja azt, hogy az Asking Alexandria és a Helia mellett a Texas In July-ra és a Bring Me The Horizonra is joggal asszociáljunk egy-egy jobban eltalált tördelés vagy gitártéma mellett, de az elvi arany középút, a We Came As Romans is sokszor juthat a hallgató eszébe, főleg az underoathi hagyomány átörökítése kapcsán, hogy az A Day To Remember-áthallásokról a refrénekben ne is beszéljünk. A harmadik pedig az, hogy a dubstep, mint olyan, tényleg képes volt feldobni az alapvetően teljesen transzparens panelekből építkező anyagot, ugyanis ideig-óráig képes feledtetni azt, hogy a Madison Affair mennyire szürke zenét is játszik.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=zGNZ22Yewik

A valódi fekete leves azonban csak most jön, hiszen mindhárom kiemelt pontnak van egy-egy olyan sarkalatos hátulütője, ami az összhatást egyből be is árnyékolja. Egyfelől hatalmas kérdés, hogy egy ennyire tudatos átmenetekkel és következetes ráépüléssel szerkesztett nagylemezt hogyan lehet maradéktalanul színpadra vinni, és itt főképp az énekdallamok előadása az igazi kérdés, ugyanis túlzottan érzékelhető az utólagos belenyúlás ahhoz, hogy bátran bízzunk a Caliban-szindróma elleni védőoltásban. A második a riff- és breakdown-központúság kérdése, ugyanis a banda ettől még nem fog merőben más közönséget megérinteni, mint a fentebbi viszonyításban említett, többnyire elektronika-orientált divathullám prominens képviselői. Ezzel pedig nincs is baj, ám a korlátokkal jobb időben (és így múlandóságban) szembesülni: a teljesítmény még így is csupán a panelesség jegyéig tornássza fel magát, tovább semmiképp sem, és az ott stílusteremtőként tisztelt zenekarok babérkoszorúját sem fenyegeti az átvétel lehetősége. A harmadik pedig a dubstep, a trance és az egyéb elektronikus intermezzók kérdése, ugyanis bármennyire is egyéni azon állásfoglalás, hogy ki hogyan viszonyul ehhez a tendenciához, kétségtelen, hogy az albumnak valóban ez ad keretet, így időbeli szavatosságot. Viszont épp annak tükrében, hogy ma már a lajosmizsei vonaton is ez szól Bangó Margit helyett, kérdés, hogy a dubstep szintetizálása nem tekinthető-e megkésett reakciónak. Elvégre amíg a hangzás megmaradt a brit klubokban (lásd a leghitelesebb példát, az Enter Shikarit), addig ez görcsmentesnek és izgalmasnak tűnt már csak egy-egy dal idejéig is, azonban a Teenage Time túl kevés arcot és árnyalatot mutat ahhoz, hogy már a meglévő harminchét perc is izgalmas lehessen, függetlenül a kezdeti nyitás (New War / Promised / Teenage Time) kétségtelen sodrásától. Ez pedig csak implikálja az utolsó két tétel teljesen logikátlan elhelyezését, ugyanis a You’ll Better Keep Your Eyes Open kis túlzással tökéletes kísérője lehetne a „Dokk, mi van veled?” kategóriájú Facebook-státuszoknak, a záró The Hardest Storm pedig egy giccses zongoradallamra épülő rap-verzés rádiósláger szeretne lenni: kár, hogy ennek modorossága felvillantja, hogy mennyire mesterkélt is az egész lemez.

A mesterkéltséggel önmagában pedig nincsen még gond, hiszen a fennkölt kicsengés is maga után vonhatja a tartást, azonban a Teenage Time egyedül saját régiójában és a német klubok scene-életformái körében várhat igazi elismerésre. Máshol csak annyi maradhat meg (már ahová eljut a lemez, és egyúttal a Madison Affair híre), hogy volt egy zenekar, amelyik a Korn, az Asking Alexandria és az Enter Shikari előtt írt egy olyan lemezt, amin dubstep-elemek is voltak.

4,5/10.