Machine Head – Unto the Locust

Tracklist:

01. I Am Hell (Sonata In C#)
1 – Sangre Sani
2 – I Am Hell
3 – Ashes To The Sky
02. Be Still And Know
03. Locust
04. This Is The End
05. Darkness Within
06. Pearls Before The Swine
07. Who We Are

Hossz: 48:57

Megjelenés: 2011. szeptember 26.

Kiadó: Roadrunner

Webcím: Ugrás a weboldalra

2000 nyara: Kolláth Benjámin, mint minden nap délután egytől leül a TV elé és megnézi a "Metal Anthems" című műsort az MTV2-n. Abban reménykedik, hogy ismét leadják a Sick of it All Districtjét, de ennél jobbat lát: egy Machine Head nevű zenekar Davidian című dalához készült klipjét. A kis Benji már a második verze után dúdolja a refrén szövegét (vagy legalábbis, amit ő annak hisz). Eldönti, hogy nagykorában olyan szakállat akar, amilyen az énekesnek van. 2004 eleje: Kolláth Benjámin megtanulta beprogramozni a videót, hogy keddenként fel tudja venni az éjfélkor kezdődő Headbanger's Ballt. Másnap megnézve a műsort egy új MH klippel találja szembe magát. Imperium. Hősünk, bár még a szövegeket mindig nem érti (később meglepődve veszi tudomásul, hogy a dalban nincs olyan sor, hogy: "Fuck your French address!"), de már tudja, hogy 13. születésnapjára a Through the Ashes of Empires-t kéri (végül Soulfly-t és Panterát kapott, de ebbe ne menjünk bele).

Ezek után a 2007-es The Blackening a maga thrash-orientáltságával egy kis csalódást keltett bennem (bár az Aesthetics of Hate engem is letarolt), én sem tudom, hogy miért, de az előbb említetten kívül egy dalra sem emlékszem négy év távlatában. Lévén, hogy ez az első lemez, ahol a dalírásban is tevékenyen részt vett  Phil Demmel, így őrá “kentem” a dolgot. Mert ha megnézzük, a Machine Headnél mindig az tűnt a fő zenei befolyásnak, hogy ki kísérte Robb Flynnt a hathúroson: amíg Logan Mader egyértelműen a Dimebag-iskola tanulója volt (elég meghallgatni a Davidian-Becoming párhuzamot), Ahrue Luster egyértelműen egy nu-metalosabb irányba vitte a csapatot, Phil Demmel beszállásával – aki egy thrash metal bandában zenélt együtt Robbal – a thrash vonások kerültek előtérbe. Ez a hagyomány pedig az Unto the Locuston sem szakad meg, rengeteg Bay Area hatást hallani, na de kezdjük az elején:

A rövid intro után azonnal leveszi az embert a lábáról az I Am Hell: döngölős felvezetése után egy kegyetlenül húzós thrash riffet kapunk az arcunkba, amit talán még az Exodus is megirigyelne, de ebben nincs semmi meglepő, a Machine Head nyitódalai hagyományosan erősek, és a ez most sincs másképp. A nyitónóta a maga nyolc perce ellenére slágeres marad, és remek a szólója (nem szeretem a felesleges virtuózkodást, na, itt olyan nincsen, minden téma a helyén van, ráadásul a Flynn-Demmel gitárduó remek témákat hoz össze, és nagyon jól  kombinálják egymás játékát, amit igen nagy élvezet hallgatni) – azt viszont nem értem, hogy miért kellett három “részre” tagolni ezt a dalt, mert igazából semmi jelentősége nincs ennek. Ha tényleg külön tételek lennének (mint a Mastodon Crack the Skye-ánál), akkor lenne értelme, de így csak egy befejezett dal lett három részre tagolva, de hagyom a szőrszálhasogatást. A Be Still and Know is ígéretesen kezdődik, de aztán nem sok marad meg belőle (azért a szóló itt is egész jó), csakúgy, mint az első kislemezre kimásolt Locustból. Próbálnak nagyon epikusak/slágeresek lenni a fiúk, de itt ez elég izzadságszagúan hat sajnos.

A This is the End refrénjében Robb eddig nem látott magaslatokba tör: legalábbis nem hiszem, hogy pályafutása alatt kellett volna akárhol ilyen magasan énekelnie, ez a téma amúgy rettentően a Triviumra emlékeztet, bár talán feltételezhetjük, hogy nem tőlük vették az ötletet. A két gitáros itt is hatalmasat alkot, és akit feltétlenül meg kell említeni, az Dave McClain. Eddig is csodáltam a fickót, mert nem semmi dolgokat tud a dobokkal, de amit ezen a lemezen bemutat, azt tanítani kéne. Az egyszerűnek tűnő, de iszonyat gyors  thrash-örlésektől a pörgetéseken át a blastbeat-közeli dolgokig mindent tud, és eszméletlenül pontos. A Darkness Withinben nem kell megcsillogtatnia a tudását, mert viszonylag lassú darab, ám annál hatásosabb, talán ez a lemez leginkább rádióbarát dala, az akusztikus bevezetővel rendelkező, szinte már hard rockba hajló nóta refrénjét lehetetlenség kitörölni az ember agyából. A dal maga amúgy arról szól, hogy hogyan változtatta meg a zene Robb életét, és hogy mit érez a színpadon, amit viszont már egyszer lelőtt, bár lazább stílusban (American High a Superchargerről). És ha már a refrénekről van szó: az egész lemezen dominálnak a himnusznak szánt kórusok, amiket együtt lehet majd énekelni a koncerteken (ha más nem, ez megmaradt az Ahrue Luster fémjelezte korszakból) . E szempontból kakukktojás a Pearls Before the Swine, ami inkább a régebbi albumokra emlékeztet, kevesebb a finomkodás, mint a többi dalban. Azért a régi sablonok itt is megvannak, a lassú rész+fade out formula itt két számban is jelentkezik, anno pont a Davidian hódított ezzel.

A gyerekkórussal induló Who We Are gondoskodik az erős lezárásról, bár itt inkább a körítés az erős, mint a dal: a kezdés oké (bár itt is egy MH-sablon fedezhető fel, ugyanaz, mint az I Am Hellnél, vagy pl.: az Imperiumnál), és nagyon örülök, hogy ismét nagyobb szerepet kap Adam Duce, de valahogy nem stimmel a dal. Egyszerűen nem váltja ki ugyanazt a hatást, mint mondjuk a Darkness Within, pedig ez itt fontos lenne. Még szerencse, hogy a valódi hegedűs lezárás megmenti a helyzetet, és azért – éppen hogy – pozitív marad még a mérleg. Ahogy a lemez egészével kapcsolatban is: igen, elveszett a Burn my Eyes korszakra jellemző utcai harcos érzés a Machine Head zenéjéből, és valószínűleg nem tér vissza egyhamar, de sikerült egy másik, járható útra lépni. Csak már le kéne mondani az unalomig használt, erőltetett klisékről, és az álprogresszív dalszerkezetekről, mert harmadszor már nem biztos, hogy ugyanúgy fog elsülni. Mivel nem érzem túl időtállónak az Unto the Locustot, ezért egy nyolcast adok neki, de nem ezt fogom kérni a 21. születésnapomra.

8/10