Machine Head – The Blackening

Ha valamelyik együttesre igaz az egyszer fent, egyszer lent tétel, akkor az a Machine Head. A korai lemezeikkel nagy sikert elért, majd a nu-metal fojtó karjai közé került csapatot már mindenki temette, mikor a Through The Ashes Of Empires című lemez akkorát szólt, hogy hamar exhumáltuk szegényeket. Állíthatom, hogy szerencsénkre!

Feltehetően a tény, hogy a Machine Head is részt vett a Kerrang! magazin Master Of Puppets lemezének elkészítésében, akkora hatással volt a californiai négyesre, hogy úgy döntöttek: itt az idő bizonyítani. A The Blackening egy órás játékideje alatt hihetetlenül komplex számokon keresztül bizonyítják, felnőttek a feladathoz. Igaz, ezt tehették volna némileg rádióbarátabb formában is, hisz mikor már a nyitó tétel is tíz perc felett van, mit várhatunk a maradék 50-től?

Mentségükre legyen szólva, nem vitték túlzásba a darálást, az agresszív tempót megfelelően egyensúlyozzák a lassabb, dallamosabb riffek, refrének. Már a nyitó Clenching the Fists of Dissent is úgy váltogatja a hangulatot és a tempót, mint Balázs Pali a fodrászait. A kislemezes Aesthetics of Hate (klip: youtube) Dimebag esetét dolgozza fel, a mesterhez illően egy másfél perces, lenyűgöző és a Machine Headtól nem igazán megszokott minőségű szólóval díszítve, ügyesen lavírozva a downtempós mészárlás és a feszes tempójú őrjöngés között, amellyel méltó módon tisztelegnek a nagy ős előtt. Ezek után vár ránk a kicsit lassabb Now I Lay Thee Down, amelyben Flynn nem csak a dallamosabb oldalát, hanem a dalszerzői tehetségét is megcsillogtatja előttünk. A személyes kedvencem mégis a darálós riffek helyett főként a dallamos harmóniákra épülő Halo, egy hihetetlenül megkapó, dallamos refrénnel váltakozó középtempós szörnyeteg, amely végére lazán rádobják a lemez talán legérzelemdúsabb (persze jó értelemben véve!) két percét. Metál-ballada Machine Head módra… Brilláns!

A randa borító mellett egyetlen negatívumként azt hoznám fel, hogy gépfejék túl ambíciózusak: túl sokat akartak egyszerre és ennek érdekében nem átalkodak 9-10 percig elhúzni a számokat, ami bizony sokaknak sérti a fülét, még akkor is, ha egy-egy számukba annyi riffet tettek bele, hogy azzal egy átlagos metálbanda évekig el lenne és olyan szólókat amiktől a tökünk ketté áll. Már akinek van.

Akik a beszerzése mellett döntenek, javaslom nekik az extra kiadást, mert nem csak hogy egy bónusz DVD-t kapnak, egy „Így készült” videóval és egy turnébeszámolóval, hanem bónuszként rajta van a fent említett Metallica feldolgozás is.

Első hallgatásra kicsit tömény lehet a The Blackening, de miután jó pár alkalommal háborgatta a hallójárataimat, úgy érzem, a Machine Head nem csak a karrierjük, hanem az új évezred egyik legütősebb metálkorongját tette le az asztalra egy kaján „nesztek b’meg” kíséretében. Mi pedig csak nézünk és hitetlenkedünk. Szép munka!

9/10