Lou Reed & Metallica – Lulu

Lou Reed & Metallica: Lulu

Tracklist:

01. Brandenburg Gate
02. The View
03. Pumping Blood
04. Mistress Dread
05. Iced Honey
06. Cheat On Me
03. Frustration
04. Little Dog
05. Dragon
10. Junior Dad

 

Hossz: 1:27:29

Megjelenés: 2011. október 31.

Kiadó: Warner Music International

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nem Metallica lemez, nem Lou Reed lemez, úgyhogy még véletlenül se jusson eszedbe valamelyik skatulya felé indítani. A Lulu egy, a két résztvevő által közös kísérletezésnek titulált együttműködés gyümölcse, ami a gyorsan az ég felé induló szemöldököket látván teljesen jogosan teszi fel bizonytalanul a kérdés, hogy „Volna rá mód, hogy füled kanyarulataiba belebocsátkozzak, kiaknázván az ott rejlő lehetőségeket”?

A válasz egy feltétlen Lou Reed-rajongótól nem tudom mi lenne, egy Metallica rajongótól és/vagy egy, a jó ízlés (á, dehogy, a fül) írmagjával rendelkezőtől, nyitottságtól függetlenül pedig egyértelmű: nem. Ez már az első megjelent dalrészletek alapján is nagyon valószínű volt, de akkor pont olyan foszlányok kerültek ki, amik még hagytak teret jó és rossz irányú fantáziálgatásra. Igazából már a közös munkáról szóló első hírek megjelenésekor, hallatlanban sem ígért sok jót a dolog, de akkor azért még nem volt minden veszve. Lou Reed csinált már furcsa dolgokat (pl. a 2003-as Poe lemez, a The Raven), ami végül el tudott sülni vállalhatóan, és végül is nem Reed a létező legalkalmatlanabb személy egy Metallica kollaborációra: legalább öt-hat olyan élő előadó létezik, akik kevésbé passzolnak a zenéjükhöz, mint ő (vagy akinek a hangjához kevésbé passzol a zenéjük). Igaz, ebből kettő a nagyanyám különböző népviseletekben, a maradék három-négyből Ja Rule-t pedig már ellőtték.

Zeneileg a lemez nem izgalmas, és nem is különösebben színvonalas. Kíváncsi lennék Reed alapötleteire, de amit a Metallica hozzátett, és felkerült a lemezre, az nagyjából olyan, mintha a Loadról lemaradt néhány számot nyugdíjaztak, és vettek volna fel úgy, hogy közben meggondolták magukat. Körülbelül úgy szól a lemez, mint valami, amit egy nagy stúdió szemeteséből veszel ki: élettelen szobahangzás, gondolom direkt csiszolatlan vokálsávval, amiből kihallatszik, hogy Reed időnként elhajolt a mikrofontól, Hetfield valahol a távolban, a dob és persze Reed pedig arcban. Rob Trujillo ujjai alatt brummog a bőgő, ami hiába szól jól egy Metallica (vagy régi Suicidal Tendencies, Infectious Grooves) lemezen, ezekbe a számokba egyszerűen nem passzol. A középszerűség azért meg-megtörik, de pl. a számomra csúcspont (bármit is jelentsen ez) Mistress Dread hipnotikus thrash őrlése után újra visszalangyul a lemez a lakossági rock hősávjába, emlékeztetve ezzel, hogy nem, ez továbbra sem a) Metallica lemez b) izgalmas. De itt van Lou Reed.

Reed énekhangját a maga idején nem érhette szó (bár elgondolkodtató, hogy a The Velvet Underground leginspiratívabb lemezén elsősorban pont nem ő, hanem Christa Päffgen a.k.a. Nico énekelt), de nehezemre esik elhinni, hogy ha az ikonstátusztól lehetne függetleníteni, ma bárki komolyan úgy gondolná, hogy Lou Reednek van hangja. Az első néhány szám helyenként tényleg értelmezhetetlen, összehasonlíthatatlanul jobb lett volna, ha inkább végig felolvassa, „előadja” a szövegeket, mintha énekelni próbálja. Később megszokja a fül valamennyire a dolgot, de a Cheat On Me-ig a lemez legbékésebb szakaszai még így is az instrumentális dalrészek, és az a kevés ütem, amikor James Hetfield indokolatlanul hátrakevert hangján szólalnak meg a középszerű énekdallamok (a Cheat On Me-ben pedig már mintha ő is leszarta volna a felvételt, helyenként egyszerűen nem énekel jól). Ami pedig a dalszövegírást illeti…ha szigorúan csak a Lulu szövegeit nézem, nem látom a géniuszt érkezni a mondatokból. Nyilvánvaló, hogy amellett, hogy elismerem a munkásságát, rossz korba születtem ahhoz, hogy Lou Reed dalszövegeiért rajongani tudjak, de „If I pump out blood in the sunshine”? „I would cut my legs and tits off/When I think of Boris Karloff and Kinski”?? „Kotex jukebox”??? „I am the table”!

Néhány hallgatás után megmértem, és a lista, amire közben összeírtam azokat a dolgokat, amik értelmesebb időtöltést jelentettek volna, mint a (majdnem másfél órás!) Lulu hallgatása, éppen 4131 cm hosszú (kis betűkkel írok) volt, és szerepelt rajta például a mérlegre szarás és egy frakcióvezető örökbefogadása is. És ekkor a különböző fórumokon mindkét résztvevő által legjobb munkáik közé sorolt lemez közbeszólt: “Feltétlenül Robi, ámbátor”.

1895-ben megjelent Frank Wedekind A föld szelleme című drámája, majd mintegy tíz évvel később a folytatás Pandora szelencéje címen. Ezek főszereplője Lulu, a férfirszereplők számára a végzet romlott asszonya, akinek süllyedése és tragédiája rajzolódik ki az összefüggő cselekményben. A Lulu-történet Robert Wilson által rendezett színpadi előadásához nemrég készített már Reed zenét, aminek kapcsán előállt a történet egy parafrázisával; lényegében ez az (egyébként talán személyes vonatkozásokkal is rendelkező) újraértelmezés (ld. a TVU szappanoperáját Nicoval, Reeddel és John Cale-lel), és az ehhez született dalkezdemények képezték ennek a lemeznek az alapját. És ez a tény furcsamód hallható megvilágítást ad a lemeznek, mert a zene időnként repetitív természete és sokszor monoton aláfestése alapvetően működőképes betét lehetne egy filmhez, vagy színpadi darabhoz, míg a szövegekben előkerülnek az utalások. És ha be tudod rántani a képzelőerőt, akkor a következő hallgatás során a fül már más helyre fogja küldeni a számokat, és lesz valami furcsa varázsa a dolognak. Ha emellé odateszed a jó és hatásos borítót és Anton Corbijn munkáját…akkor sincs sehol a lemez.

Mert még így is csak színvonalas körítés (az első klipet a lemezhez az Iced Honeyhoz fogja rendezni Darren Aronofsky) jut a lemeznek, ami kevés, ha maga a zene egyszerűen nem jó, a szövegekre pedig legfeljebb a rejtvényfejtés miatt leszel igazán kíváncsi. A Metallica nem járt túl jól ezzel a nagy merészkedéssel, mert pont a Death Magnetickel sikerült a rajongókban egy kicsit felvakarni a St. Angerrel a padlóra pofozott bizalmat a zenekarral szemben (függetlenül attól, hogy jogos az elvárás Ulrichék részéről, hogy tényleg ne Metallica lemezként tekints a Lulura). Lou Reed viszont csinált már abszolút katasztrofális dolgokat (mint pl. az 1975-ös Metal Machine Music), és már rég megingathatatlan a múltja miatt, ráadásul nem is biztos, hogy az ő oldaláról nézve a dolgot bárki is húzná a száját. És a végén még az is lehet, hogy ahogyan Reed 1973-as szóló lemeze, a Berlin, a Lulu is a rövidtávú ignorálás, majd bálványozás sorsára jut. Akárhogy is legyen, egyelőre mindenki jobban jár, ha ez a lemez elsüllyed egy darabig a fiókban.

3/10