Lostprophets – Weapons

A dalok sokszínűsége, ami elsősorban Watkins változatos énektémáinak köszönhető, a lemez legnagyobb erőssége, és legnagyobb gyengesége is egyben. Szerzői bravúrokra mindenképpen szükség volt, mert a zenekar sajnos nem követte az örök rivális angolok jó tanácsát: puskaporuk továbbra is olyan nedves a tinikönnyektől, hogy esély sincs a Star Somethinget idéző nagy durranásokra. Így azt is sikerként könyvelhetik el, hogy, bár a daloknak csak egy töredéke tartozik a „lejátszóba/playlistbe ragadó” kategóriába, a sok váratlan megoldás nem hagyja a hallgatót elszundítani. A We Bring an Arsenalban például reggae ízeket találunk (bár a Skindred frontember Benji Webbe valószínűleg fellélegzett, hogy nem kérték fel vendégszereplésre), és még a nu-metál árnyékában eltöltött évek során sem alkalmaztak ennyi műhiphop elemet (szövegmondás a Better Off Deadben). A hangszerelés tekintetében a rengeteg elektronikát és vonóst lehet kiemelni, az Egyesült Királyság második leghíresebb Jamie Olivere ilyen téren nagyon feldobja a lemezt. Annyira ugyan nem bonyolult ez a muzsika, hogy térkép kelljen hozzá, de az biztos, hogy a korong sokszor nagyon vastagon szól, egész hadtestnyi sávot vetnek be, így aztán a Weapons-höz több hallgatás dukál, mint az előző két lemezhez. Már ha valaki elég eltökéltséget érez magában, hiszen, mint említettem, ezúttal sokszor még kevésbé találtak célba, mint két évvel ezelőtt. Hiába gyönyörködtet a sokféleség, ha az újszerű(nek szánt) ötletek jelentős része nem működik, illetve a korábbról itt ragadt, lapos altrock panelek csak ott tudnak örömet okozni, ahol véletlenül „slágeralakzatba” parancsolták őket a szigorú zenészek. Az is biztos, hogy Vanek B. Eduárd módjára emelem kalapom azok előtt, akik nem adták fel olyan rettenetek hallatán, mint a már említett We Bring an Arsenal, vagy a címével ellentétben sürgősen elfelejtendő A Little Reminder That I’ll Never Forget. Előbbi szerzemény jelen pillanatban a Lostprophets legborzasztóbb dala, amit Chelsea ultrák, saját undorukon túlmenően valószínűleg csak azért nem fognak üvölteni londoni rangadókon az ellenfél megalázása céljából, mert még nekik se kívánnak hasonló megpróbáltatásokat. Említett mélypontokra egyébként a zenekar jóelőre felhívja a figyelmet: már az első taktusok alapján tudni lehet, hogy rossz zene jön, így a zenehallgató megkímélheti magát egyenként 3-4 percnyi szenvedéstől. Ennél már csak az lett volna tisztességesebb megoldás, ha egyáltalán rá sem kerülnek a lemezre ezek a számok. Helyettük inkább felhasználhatták volna a deluxe változatra bónuszként felpakolt „garage sessions” dalokat, melyeknek önmagukban is érdekes sztorijuk van, hiszen eredetileg ezekből (meg még sok más, egyelőre jobbára kiadatlan felvételből) állt volna a The Betrayed. Én ugyan vitatkoznék azokkal a véleményekkel, miszerint az extra dalok jobbak, mint a komplett új lemez, de az tény, hogy sokkal szívesebben látnám ezeket az amúgy elég nyers (és ennélfogva őszintének ható) számokat a tracklistben, mint egynémely szörnyszülöttet.

Ezek után talán furcsa azt olvasni, hogy a korong bőven hallgatható, mégis, annak dacára, hogy még a jó számok is elcsépeltnek tűnnek és ezerszer hallott elemekből építkeznek, legjobb pillanataiban a lemez simán eléri a Liberation Transmission, illetve a Start Something popposabb felének szintjét. Amire égető szükség lenne, az néhány ízig-vérig Lostprophets sláger, hogy ellensúlyozza a rossz dalokat. Így a fegyver-, akarom mondani lantletétel csak kis híján maradt el, és ahhoz, hogy még legalább fél évtizedig megússzák a hosszú távon elkerülhetetlen tűzparancsot, nem ártana példát statuálni az ’Arsenal értelmi szerzőjével (bár lehet, hogy a Bring ’Em Down videója pont ezt dokumentálta). Addig is, mivel az is kész csoda a The Betrayed körüli szerencsétlenkedés tükrében, hogy az ötödik lemezre ennyi muníciójuk maradt, álljon itt egy békeszerető 5/10.