Lostprophets – The Betrayed

A Lostprophets gyakorlatilag akármit csinálhat már 2010-ben, egy dolog miatt számomra mindig fontosak maradnak a walesi srácok: pár más bandával (Eighteen Visions, Hopesfall, stb.) egyetemben ők is bebizonyították, hogy a „trend a lelke mindennek” ars poetica még nem egyenlő a rossz lemezek készítésével. Ők ugyebár az évtized elején egyből elég erősen kezdtek, hiszen a Thefakesoundofprogress egy bőven kiemelkedő lemez volt, nem csak a saját műfaján belül. Aztán később jött a jóval slágeresebbre, szerintük jóval lostprophets-esebbre is vett Start Something, és a tényleges Nagy Áttörés. Rá két évre azonban elkapta őket az indie-láz, és bár a tü-tü-tü-zés nem áll közel a szívemhez, a Liberation Transmissiont nem tartom egy rossz lemeznek. Azonban 2009-ben, mikor az új lemezt írták, gondban lehettek, hiszen 1-2 éve már nincs jelen egy igazán meghatározó irányzat sem a mainstream rockzenében, avagy a trendhullámokon való szörfözést szélcsöndben baromi nehéz jól csinálni, és erre jó példa az egységességnek az a hiánya, ami a The Betrayedet legalább három részre osztja (= hagyja szétesni). Előzetesen beszéltek ők itt sötétebb hangvételről, „apokaliptikusabb” tónusról, és egy olyan stílusról, ami a banda eddigi lemezeinek elemeiből mind merít, no lássuk, hogy ebből mennyi is jött be.

Egy két perces, kb. intro szerepet betöltő, de azért már önálló tételnek számító dallal kezdenek, de ez csupán felvezetés a Dstryr/Dstryr-hoz, ami olyan, mintha a Start Something egyik legnagyobb slágerének számító Burn, Burn (melyet pajkosan akár az alt. rock New Noise-ának is aposztrofálhatnánk) folytatását akarták volna megírni, erős Rage Against the Machine mellékízzel. Egy Best of lemezre talán nem tenném fel, de teljesen korrektre sikeredett, ahogy az ezt követő It’s Not the End of the World But I Can See It from Here, ami nem véletlenül lett az első single az albumról. Ennél azért már rezeg a léc a kissé izzadságszagú dallamvilágot ilettően, de azért az erős slágeresség elviszi a hátán. A két tempósabb dal után, minő meglepetés, egy középtempós dal jön, gondolom senki se kap a szívéhez, ha elmondom, hogy a második single Where We Belong címre hallgat. Az már egy másik dolog, hogy a szám kb. pont annyira unalmas, mint egy átlagos rockballada, de még szerencse, hogy a Next Stop Astro City már kőkeményen „rockolni” próbál, egészen elképesztő mennyiségű stadionrock klisét vegyítve a jellegzetesebb Lostprophets-féle elemekkel. Gondolom ők is érezték, hogy ez a vonal így nagyon nem járja, ezért sejtésem szerint körülnéztek a „Liberation Transmission B-Sides” könyvtárban, és már meg is volt a hatodik dal. Hogy miért mondom ezt? Nos, a For He’s A Jolly Good Fellon abszolút az előző lemezüket idézi, és ha tényleg B-oldal volt, akkor meg is értem, hogy miért. Az AC Ricochet és az A Better Nothing is ugyanez a kategória, és sajnos a kettőből egyik se sláger, de mindkettőn érződik, hogy az akar lenni.

De ezek még szinte természetes, ösztönös próbálkozásnak számítanak a Streets of Nowhere erőltetettsége mellett – én nem mondom, hogy minden rockdalban minden la-la-lázás kínos, de hogy ez az, az tuti. És ez is valahogy olyan gondolatokat indít el az emberben, hogy „ha a Liberation Transmission szinte összes dala sláger, akkor biztos jó sok dalt szelektáltak ki az album írása alatt – na ezek azok”. Persze ez nyilván nem így van, és hogy ez így gázabb, vagy úgy, azt mindenki döntse el maga. Itt már igazán bántam, hogy a tracklist nem szeret engem, és az albumnak még nincs vége, hisz a legnehezebb harmad még csak most jött: a lemez két másik balladája. Már csodálkoztam is a nyolcadik szám környékén, hogy milyen száraz itt minden, sehol a nyál, de azért csak megérkezett, még szerencse, hogy a Darkest Blue kisebb feloldozást hoz a balsikerű balladák közé. Pedig azért ne felejtsük el, hogy ezt a zenekart anno a Last Train Home adta el, a Liberation Transmissiont meg a Rooftops.

Igazából az egészben az a legrosszabb, hogy az utóbbi időben a Thefakesoundofprogess és a Start Something is újrahallgatásra került, és még mindig csodás lemezek. Ennél viszont az előzetes ígérgetésből kb. annyi jött be, hogy tényleg keverték az utolsó két anyagukat, meg még valami új irány is megjelenni látszott, ám a három anyag homogén elegyedése helyett a The Betrayed egy durva diszperz rendszer lett, ahol a háromból három anyag gáz.

3/10