Linkin Park – Minutes To Midnight

A God is an Astronaut-szerű intro után már indul is a Given Up! Ez a jó öreg Linkin Park, egyszerű riffekkel, ám annál nagyszerűbb hangulattal és a vége felé egy nagyon ütős breakdown, ahogy kell. Szám közben elégedetten konstatáljuk, hogy Chester még mindig ott van a szeren, a srác hangja az elmúlt négy év alatt semmit sem vesztett varázsából. Kicsit furcsálkodunk, mikor már a harmadik szám (Leave Out All The Rest) megtöri a remekül induló lendületet. Még furcsábban nézünk, mikor ebben a számban sem halljuk Mike Shinodát. No! Linkin Park, hol van a rap? Hol a numetal? Emlegettek valamit a srácok valami átalakulásról, meg Rick Rubin így meg úgy, na de kérem szépen… Tekerjünk csak a következő számra! Bleed It Out… Na, csak megvan Mike is. És a ritmus is rendben van. Habár ez is rémisztően hasonlít a Given Upra a taps-mint-dob stílussal. Azért a szám koncerten remekül megállhatja a helyét, biztos fel lehet dobni vele a lanyhuló hangulatot, még ha a lemezen nem is ez a kedvencünk. Se a következő szám. Se az az utáni. És ez a baj ezzel a lemezzel. A kislemezes What I’ve Done még rendben van, de a következő Hands Held High katonás hangulatával teljesen olyan, mint egy b-oldalas Fort Minor szerzemény… És itt már erősen gyanakodtam, hogy valami b-oldalas Linkin Park számok gyűjteményét hallgatom. Egyszerűen nincs ütős tétel az egész lemezen, se olyan, amiért korábban rajongóik milliói szerette meg őket. A No More Sorrow még okoz némi meglepetést, mint a harmadik és egyben utolsó (!) gyors szám ezen a lemezen és még a kemény metálos szaggatás is rendben van a végén. De valahogy nincsenek helyén az arányok, fordítva már mindjárt kedvezőbb lenne a helyzet… A záró The Little Things Give You Away tipikusan az a szám, amin érzed, hogy jó lenne, HA… ha nem lett volna az egész lemez tele a hozzá hasonló lassú tételekkel… Komolyan mondom, ha valaki azt mondja, végigaludta a lemez második felét, készségesen elhiszem neki. Ráadásul ha a lemez címe Minutes To Midnight, akkor nem valami apokaliptikus, feszültséggel teli zárótétel kellett volna a végére? Mindegy, legalább ebben a számban van egy szóló, ilyet eddig úgysem hallottunk tőlük. “Többet tettünk ebbe a lemezbe, mint eddig bármi másba.” – állítja Phoenix. „Egy áttörés a banda zenei oldalán.” – kontrázza Mike Shinoda. Igen, a hangzás tényleg rendben van, de valahogy nem érződik, hogy 14 hónapot dolgoztak rajta. Amit hallunk, az 4 év után kissé kevés, pláne hogy állítólag 101 demóból gyúrták össze. Shinoda is inkább énekel, mint rappel – már amikor halljuk, mert a számok nagy részében csak a háttérben vokálozik. Mindenesetre érződik a sideprojecjte, a Fort Minor hatása a stílusán és valahogy az egész lemezen is. Persze, ő a producer, de azért jobb lenne, ha a Linkin Parkot meghagyják annak a bandának, ami miatt anno srácok milliói kezdtek el rockzenét hallgatni.

Szóval ez most nem nagyon jött össze, sebaj, előfordul. Egyszerűen arról van szó, hogy négy évnyi várakozás után a nu metal egyik éllovasától nem elég néhány fuck, egy felejtős gitárszóló és három gyorsabb tempójú szám… Egyszerűen kevés, és akármilyen keményen hangzik, nekem bizony csalódást okoztak a srácok.. Bizakodjunk benne, hogy a lemez címével utalt világvége még nem jött el a banda számára és legközelebb egy igazi, vérbeli Linkin Park anyagot hallunk tőlük.

6/10