Like Moths To Flames – An Eye For An Eye

Legszívesebben megafonba ordítanám, hogy a fenti kérdésekre a válasz egy óriási nem. Az An Eye For An Eye pont ugyanolyan sablonlemez, mint amilyenekkel évek óta szennyezik a műfajt különböző bandák. Annyival jár előrébb a Like Moths To Flames, amennyit maga a műfaj is fejlődött az utóbbi időben: a suttyó elektronikus betétek erőltetése helyett inkább a második gitárt próbálják jobban kihasználni (bár ez pl. az Architects-nek még úgy is jobban megy, hogy náluk csak egy állandó gitáros van), és ez körülbelül három dal erejéig működik is, aztán viszont a rosszul megírt dalok maguk alá temetik az amúgy többre hivatott receptet. Hogy mire is gondolok? Gitárcentrikus albumot csak úgy lehet csinálni, ha a zenészek nem ezerszer hallott akkordbontásokat, álprogresszív és áltechnikás alibitémákat igyekeznek lenyomni a hallgató torkán, hanem valóban meg is erőltetik magukat a témaírás terén. Ha valaki meghallgatja a bevezetőben említett Thrice-tól az idén tíz éves The Artist in the Ambulance lemezt, akkor azonnal megértheti, miről van szó (persze nem feltétlenül sportszerű egy ilyen összehasonlítás Roetterékkel szemben, de maguknak keresték a bajt). A gitártémák Kensrue-éknál sem voltak feltétlenül egyediek, cserébe megjegyezhetőek, fogósak és technikásak. Az An Eye For An Eye-on ellenben csak néhány maradandó dallamot hallhatunk, a többi unalmas, jellegtelen szemét.  Ami pedig még ennél is nagyobb baj (hiszen mégiscsak egy Rise címkével ellátott szutyokcore lemezt hallgatunk, ahol még ennyi hangszeres tudást is meg kell becsülni), hogy ezúttal Roetter a refrénekben is csak ritkán tudott egy gyerekmondóka szintjénél színvonalasabbat alkotni. A lemez csúcspontjai így is a sláger A Feast For Crows, illetve az ironikus módon kicsit Jonny Craiges hajlításokkal operáló Lord of Bones, ezeken kívül pedig a popmetal In Dreams és a pörgős Into the Ground lóg ki a tök egyforma szerzemények sorából.

És hogy hol is helyezzük el a metalcore mezőnyben? Alapvetően az olyan korrekt iparosmunkák közé, ahonnan azért eltüntettek némi építőanyagot a szemfüles segédmelósok. Itt közel sincs akkora gáz, mint mondjuk a Woe, Is Me vagy az Issues háza táján (és még meg sem jelent az Asking Alexandria meg a Blessthefall, úristen, mi lesz még itt). Ami lehúzza a korongot, az a rettenetes tucathangzás és ezerszer hallott témavilág, valamint a helyenként seggtörlésre is alkalmatlan dalszövegek (lemezenként egyszer valószínűleg bőven elég másokat saját maguk megdugására biztatni). És mivel idén már akadtak azért ennél jobb metalcore korongok (itt, itt és itt is), ezért akár még a műfaj elvetemült kedvelői számára is nyugodt szívvel kihagyható ez a lemez. 4/10