2011. április 3.
Poszt-rock. Semmi értelme az elnevezésnek, de valamit rá kellett aggatni az alternatív rockzene besorolhatatlan lemezeire, így aztán ’94-ben meg is született ez a sokat kritizált terminus. Ami igazán fura, hogy a műfaj megteremtőiként elkönyvelt Talk Talk és Slint évekkel a szó megszületése előtt alkotta meg fő műveit, és az addig indie rockként, meg poszt-punkként elkönyvelt lemezekből hirtelen poszt-rock lett, pár évvel később meg valóságos underground forradalom. Persze ma már keveseknek jut eszébe a Spiderland valamelyik dala a szóösszetételről, a ’90-es évek letisztulását ugyanis kvázi stílusteremtően hangsúlyosan zárta le a Mogwai Young Team és a F♯ A♯ ∞ megjelenése. Ami pedig ezután jött, az egyrészt csodálatos volt, hiszen kivételesen jó albumok születtek, másrészt sajnálatos, mivel a recept olyan egyszerűnek tűnt, hogy a műfaj hamar túltelítődött, és ma már kevés az olyan album, ami megéri a második hallgatást. Mivel kezd kialakulni egy egyre kerekebb színtér itthon is (koncertek, lemezek, stb.), így mindenképp érdemes egy pillantást vetni négy lemez tükrén át arra, hogy hol is tart ma a poszt-rock.
Age of the Fifth Sun
(Revive, 2010)
9/10
Ez az ír zenekar ma már a poszt-rock egyik legszilárdabb alapköve lett, és ugyan sosem fogják rájuk aggatni, hogy kitaláltak valami újat, de 2002 óta minden lemezükön hallható a fejlődés, ráadásul a Mogwai után talán ők jutottak el a legtöbb emberhez – most azt, hogy ebben mennyire játszott szerepet a hatásvadász név, azt hagyjuk. Nem a legegyszerűbb elhelyezni őket a jelenlegi színtéren (azt leszámítva, hogy ők A Közönségkedvenc banda), hiszen távol állnak az Explosions in the Sky vagy a Mono végletekben gondolkozóan epikus hangzásától, viszont hiába tértek vissza a self-titled albumon a debütlemez óta kissé mellőzött elektronikus elemek, azért a 65daysofstatic se jut róluk az eszébe az embernek. Ebből a sajátos világból öntöttek bele minden ízt az Age of the Fifth Sunba, mely továbbra sem kíván bevált poszt-rock sémákat alkalmazni, hanem inkább dallamközpontúságával, sokszínűségével, filmzenei hangulatával és elektronikus felhangjaival nyeri meg a közönségét. Nehéz lenne sorba rendezni a GIAA albumait, de ez mindenképp dobogós, hiszen az All Is Violent, All Is Bright óta nem lehetett rájuk ilyen izgalmasakat merengeni, a három évvel ezelőtti self-titled album túlnyújtott hossza pedig élét vette a dallamokban kódolt hatásnak. Az Age of the Fifth Sunnal viszont újra megtalálták a tökéletes egyensúlyt, és meg tudták tölteni olyan dalokkal az albumot, hogy például a Dark Rift ne egy unalmas öt perc legyen, hanem kellemes kitekintés a korong amúgy nem feltűnően zaklatott dinamizmusából.
Take Care, Take Care, Take Care
(Temporary Residence Limited, 2011)
5/10
Majdnem olyan hosszú az új Explosions’ album, mint a tavalyi GIAA, mégis kozmikus a különbség mind a felhasznált eszköztárban, mind a kiváltott hatásban. Texas legszentimentálisabb fiai három gitárral akarnak minket a katarzisba taszítani, és ez már a hatodik próbálkozásuk: feltehetően mégsem az eddigi lemezeiket hallotta a legtöbb ember, hanem a Friday Night Lights című sportfilmhez készített soundtracket. A földijeikről forgatott, pátosztól sem mentes filmhez tökéletesen passzolt a fiúk rendkívül hatásvadász, klasszikus poszt-rock hatásvadászatban tobzódó zenéje, és akkoriban ez még nem is volt unalmas. Az viszont már a Those Who Tell the Truth, Shall Die, Those Who Tell the Truth, Shall Live Forever (avagy a csúcslemez) óta egyre feltűnőbb, hogy ők tökéletesen meg vannak elégedve az ezredforduló környékén kitalált recepttel, és „nyertes csapaton ne változtass” szemlélettel írják az albumaikat. Persze ettől még azok nem lesznek rosszak, csak egyre kevésbé izgalmas, és egyre inkább kiszámítható az, ami minden egyes dalukban történik, és ez a Take Care, Take Care, Take Care-en csapódott le a legerősebben: a lemez kínosan sokszor evez az unalom vizeire, a monotónia pedig nem segít azon, hogy ne érezzük pöcsölésnek az eseménytelen játékidőt. Persze valamennyire működik az album, de egyre kisebbek azok a pukkanások az égben, és ha így folytatják, akkor a következő lemezen ezekre már fel sem ébredünk, hanem csak meglátjuk a roppant „művészi” borítót, és el is alszunk.
Tunnel Blanket
(Magic Bullet, 2011)
8.5/10
A szintén Texasból származó This Will Destroy You testesíti meg mindazt, amivé az Explosions’ is válhatott volna: a fiúk az előző évtized második felének legígéretesebb poszt-rock bandája voltak, bemutatkozó EP-jük és self-titled nagylemezük kiválóan bontotta tovább az EitS vezérfonalát, ráadásul a Gifts from Enola mellett ők mutatták meg Amerikában azt is, hogy ki lehet még emelkedni a tengernyi zenekar közül. Új lemezük, a Tunnel Blanket csendesen indul, hogy aztán szép komótosan a mélybe kavarjon bennünket, hogy ott a pattanásig feszülés várjon ránk: igen, kb. öt-hat perc alatt jutnak el oda, ahova még egy Twin Peaks epizódnak is kell háromnegyed óra. Az album hangulata sokkal baljósabb és sötétebb, mint elődeié, zajból is többet kapunk, gyakran percekig csak ambient/drone hangfestés történik, ahol viszont kell a klasszikus csendes-hangos, liftező séma, ott be is vetik, méghozzá kíméletlenül (a korábban már kiadott Communal Bloodban egészen zseniális az, ahogy a monoton téma közepén ránkemelik a hangerőt, a legjobb az, mikor a második hallgatásnál az ember tudja, hogy mi következik, de a poszt-rock az időérzék kinyírásában tökéletes, így nem tudja, hogy mikor nyúlhat végre a friss pelenkáért). Csendesebb Year of No Light, zajosabb Explosions in the Sky, poszt-rockosabb And So I Watch You From Afar, illetve még több ezeknél, a Killed the Lord, Left for the New World például olyan, mint egy még lefojtottabb Mount Eerie. Remek folytatás, simán megkérdőjelezi a tavasz létjogosultságát még áprilisban is, és az ember rögtön arra gondol, hogy elő kéne venni a Lynch-összest, és minden második film után végig kéne pörgetni a Tunnel Blanketet.
Goodbye Melody Mountain
(Honest Abe, 2008)
8.5/10
Hogy mit keres egy, elvileg „aktualitásokról” szóló cikkben egy hároméves album? Egyrészt anno nem írtunk Norvégia egyik legjobb zenekaráról, másrészt még apropója is van annak, hogy elővegyük a Goodbye Melody Mountaint, hiszen május 10-én Budapestre látogatnak. A promószöveg nagyon helyesen állítja azt, hogy a négy skandináv fiú zenéje ínyencség, gond nélkül kijelenthető, hogy ez poszt-rock azoknak, akik ki nem állhatják a poszt-rockot – igen, az ASIWYFA is az eszünkbe juthat a kísérletező, jazzes, dinamikus dalokról, amelyek legalább egy, kritikusan fontos dolgot sugároznak magukból: egy műfajban sem illik egy helyben ácsorogni. Az amúgy imádnivaló névvel bíró zenekar folyamatosan új dolgokat próbál ki, bevon új hangszereket (az Eye Eat Lotust a fúvósok egészen bizarrá varázsolják, a végén pedig hegedű is érkezik), új hangzásokat, így pedig kétség sem fér ahhoz, hogy a végeredmény elejétől végéig izgalmas legyen, többé váljon, mint jó háttérzene. Amellett, hogy néha azért ők is a tetőpontra utaznak, az út, ami odáig vezet, talán még sosem volt ilyen izgalmas és változatos, a rövidebb, country-s dalok (After the Avalanche, Slow Motion Simulator) pedig még pihenőidőt is adnak a fülünknek, hogy aztán mindent belerobbantson a záródal hetedik percének albumszintű tetőpontja. Kreatív és izgalmas kiadvány (és banda, hiszen pl. az Easily Misunderstood se volt egy megalkuvó album), többek közt így is ki lehet emelkedni a mezőnyből, hiába vesz el az atmoszférából és az egységességből a dolog, de legalább már a Face the Fax nyitásával megvesz mindenkit.
