Letlive – Fake History

Hogy miért? Többek közt azért, mert hatalmas az előrelépés a zenekar eddigi, meglehetősen kiforratlan és felejthető (bár kétségtelen, hogy egy sajátságos bájjal rendelkező) próbálkozásaihoz képest, konkrétan ha időrendi sorrendben hallgatom meg a lemezeiket, akkor még később jutok el a Fake History hatásvadász intrójához. A Le Prologue úgy vezeti fel az albumot, hogy abból akár egy újsulis dallamos hardcore korong is kisülhetett volna, aztán a The Sick, Sick, 6.8 Billion egyből megmutatja a banda azon oldalát, amit később rejtegetni is próbál: hogy ez igazából nem más, mint egyszerű emocore. Burden Of A Day, The Devil Wears Prada, Vanna – ha a csontig csupaszítjuk az albumot, igazából semmiben sem különbözik ezektől a zenekaroktól, a végére viszont mégse az fog az eszünkben járni, hogy milyen sablonos is a zenéjük. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy a Letlive megteszi azt, amire a kollégái kb. 95%-a képtelen, és állandóan azon van, hogy feldobja az albumot. Dalról dalra haladva próbálnak itt-ott Emarosa, vagy épp Glassjaw hatásokat túlsúlyba helyezni (mindkettőt kizárólag az énekbe lehet belemagyarázni, nekem kb. kétszer volt pár másodpercig olyan érzésem, hogy Justin Beck is játszhatná azt a bizonyos témát, az Enemiesben 1:30 körül, valamint a Casino Columbus legvége egy hatalmas GJ utánérzés), vagy épp olyan slágeresre kerekíteni egy dalt, hogy az elvigye a hátán az egyediséggel nem kacérkodó zenei elemeket. Nem akarják megváltani a világot, de viszonylagos sikerrel kerülik el az egysíkúságot, ügyesen váltogatják az üvöltéseket és a roppant szenvedélyes (vagy annak hallatszani akaró) tiszta témákat, és egészen kiválóan hitetik el a hallgatóval – vagy épp a kritikussal -, hogy magas lap van a kezükben. Ennek legjobb példája a Homeless Jazz, gondolom emiatt merülhetett fel, hogy ezen a lemezen van egy deka jazz-hatás is, miközben csupán úgy kezdődik a dal, mint a seggrázósabb Dance Gavin Dance nóták, majd rögtön át is csap valami újabb Papa Roach-féle énektémába, és így, hogy ebből épül ki egy (erősen Jonny Craiges refrénnel bíró) emocore dal, rögtön a különlegesség érzetét kelti az egész. Ami viszont jó, hogy ezt a kamu-sokoldalúságot a fenti dal kivételével nem nyomják az arcunkba, jobban el vannak foglalva a tényleges energiát és nem buta keménykedést sugárzó slágerek megírásával, ami élőben egész biztos, hogy kap egy kellően magas szorzót.

Ügyes és átgondolt lemez, aminek nagyon könnyű megbocsátani azt, hogy nem akar újat mutatni, csak megelégszik azzal, hogy rávilágítson a réginek egy szebb, szimpatikusabb oldalára. Ebből a szemszögből pedig teljesen érthető is a Fake History sikere, valamint az, hogy a kritikusok testületileg csípik, hogy végre valamennyi „őszinteség” érhető tetten egy ilyen lemezen, és hogy nem agyonproducelt kölykök sablondallamokkal tördelt breakdownparádéja szól negyven percen át. A förtelmes Tragic Herotól elcsábította az Epitaph a srácokat, és a koncert mellett az ő újrakiadásuk is az apropója a kritikának, de az album amúgy is túlnyújtott hosszán nem segít sokat az extra tizenegy perc, szóval a minél ütősebb összkép érdekében érdemes elhagyni az utolsó három dalt, az előttük lévő tizenegy is kellően meg fogja győzni a hallgatókat arról, hogy érdemes már jóval a Boysetsfire kiírt kezdése előtt a Hajóra érkezni.

7.5/10