Leng Tch’e – Hypomanic

A belga illetőségű Leng Tch’e – melynek soraiban olyan személyek fordultak meg, mint például az Aborted énekese, Sven de Caluwe – első három albumával beírta magát a grindcore nagyjai közé, főleg a The Process of Elimination volt az, ami nemzetközi elismerést váltott ki. A 2007-es Marasmus kissé experimentális felhangja viszont megosztotta a közönséget, a banda addig teljes sebességgel száguldó zenéjében rengeteg lassabb rész tűnt fel, ami sokak nemtetszését váltotta ki – engem is beleértve. A 2008-as énekesváltás után (Boris Cornelissent Serge Kasongo váltotta) érkező, Fuck the Facts-szel közös split pedig még szkeptikusabbá tett a zenekar jövőjét illetően, így nem túl nagy reményekkel vártam az új, immár a Season of Mist gondozásában polcra kerülő albumot.

Ehhez képest meglehetősen kellemesen csalódtam. Nem váltják meg a műfajt, de itt már kétségkívül körvonalazódik az az út, amin haladni szeretnének, és ennek fényében már a Marasmust is más szemmel tudom nézni. Jan Hellaert gitáros szerint olyan bandák voltak rájuk hatással, mint a Cephalic Carnage (ezt mondjuk erősen érzem is), a Neurosis, vagy a Burnt by the Sun, nekem viszont a Gojira neve ugrott be a lemezt hallgatva, az utolsó öt számnál folyamatosan. Egyrészt a hangzás miatt, másrészt a zenében is rengeteg olyan téma van, ami alapján rájuk lehet asszociálni (tökéletes példa erre a záró Perfervid Odyssey). Hozzá kell tennem, ezek a dalok kevésbé lettek eltalálva. És bár a grindcore cimkét végérvényesen ledobták magukról, azért a régebbi albumokat kedvelőknek is akad csemege, ott van például a lemez egyik legjobbja, a Barney Greenway (Napalm Death) vendégeskedésével készült Totalitarian vagy az Obiter Dicta. De számokat nem érdemes kiemelni, egységes egészként jobban hat az album. Egyéni teljesítményekről is szokás írni, bár itt nincs villogtatás, mindenki teszi a dolgát. Bár Tony van den Eynde dobos (aki pont de Caluwét váltotta 2007-ben), azért rendesen odateszi magát. Viszont Boris Cornelissent hiányolom, az új fiúnak messze nem olyan jellegzetes az orgánuma, mint neki volt, és nem is játszik annyit a hangjával.

Összeségében nincs gond ezzel a lemezzel. Bár a Cephalic Carnage tényleges kihívójára még várni kell, de bizakodó vagyok a jövőt illetően – feltéve, hogy sikerül a lassabb részeket is megfelelően odacsapósra varázsolni (lásd: Obsession Defined a Marasmusról). Addig is ez az album tökéletes lesz étvágygerjesztőnek a továbbiakhoz.

8/10

(a kritikát Divine_Chaos-nak köszönjük)