Lemuria – Pebble

Az esetleges kérdőjel a fejed felett azonban nem feltétlenül jogos, hiszen a színtér sokszínűségére és az efféle integritásra való hajlamára már korábban is voltak hasonló kezdeményezések, igaz, főként a post-hardcore felől. A legnyilvánvalóbb példa talán a Garrison helye volt a nem kevésbé zseniális Elliott-lemezeket is kiadó Revelationnél, és ugyanígy a grunge-közeli Turning Point is elfért a Jade Tree felhozatalában. A Lemuria azonban még önmagához képest is változott, legalábbis az eddigi kiadványokra jellemző zenei pimaszságok a háttérbe szorultak, és a helyüket a már meglévő, ám csak most igazán feltűnő bájos, negédes zenei elemek vették át. Ha gonosz lennék, hozzátehetném, hogy a Pebble is a hipstereknek készült poplemezek egyike, de ez nyilván durva sarkítás lenne, hiszen a kiadvány némely basszustémában, na meg a dalszövegeiben felfedi a punkkal fenntartott közvetlen kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hogy ez a felhőtlen hangulat, a játékos betétek, az együtt éneklős, olykor vidám, olykor keserédes dalocskák vannak annyira könnyedek és súlytalanok, hogy mindenkor elővehetők legyenek. És lássuk be, hogy ez a Lemuria legnagyobb fegyverténye is, hiszen dalaik szinte bármilyen hangulatban átélhetők – ha esik az eső, azért, ha süt a nap, azért, hiszen Sheena hangjában egyszerre szólal meg egy, a világ minden tüneményére rácsodálkozó és lelkes gyermetegség, valamint egy már kellően sokat látott és tapasztalt, érett nő. Az alkalomteremtő kicsengés persze a korábbi szerzeményekről és dalcsokrokról is elmondható volt (igaz, ott a torzító piros fénye is többször volt felgyulladva), azonban most, hogy ennyire egységes és minden szempontból letisztult lett az összhatás, még nagyobb szervezőerőként tud érvényesülni a felvétel dalai között. Egy jobb világban pedig az olyan dalok, mint a cipőbámulós The One, a potenciális sláger Pleaser, a fülbemászó Irregular vagy a Bloomer simán beférnének egy MR2-szintű rádió nappali, halandók és laikusok által is hallgatott műsorába.

Mert még mindig létezik igényes popzene, és a Lemuria azok közé tartozik, akik ezt a kevésbé elismert tényt képesek is fenntartani. Az persze még nem borítékolható, hogy a Pebbles lesz az év lemeze ezen a fertályon, de egy azonban biztos: nagyon sok lejátszónak lesz vendége nagyon hosszú ideig ez a kis dalcsokor, és ha összehasonlítjuk az idén megjelent Des Ark nagylemezzel… Erre majd inkább visszatérek pár hét múlva az aktuális Des Ark-kritikámban.

10/8.