Lelkeket menteni mindenáron – L.S. Dunes: Past Lives

Továbbra is tartom, hogy a szupergruppok döntő része nemhogy nem üti meg az anyazenekarok szintjét, de a legtöbbször még jócskán alul is múlja azokat. A túl nagy egók inkább kioltják, mint hogy felerősítenék egymást, és ezek a csapatok gyakran átmennek egy egyszerű stílusgyakorlatba és unalmas középszerbe (az utóbbi pár év néhány kivétele: End, Sect, The Halo Effect). Általában vagy túl sokat akarnak egyszerre, vagy simán alálőnek a felfokozott elvárásoknak, még akkor is, ha épp leigazolják mondjuk az alter producerpápa Will Yipet (Panic! at the Disco, Code Orange, Quicksand). Ezért sóhajtottam nagyot a szemöldökömmel, amikor megláttam, hogy olyan meghatározó zenekarok tagjai vonultak közös próbaterembe, mint a My Chemical Romance, a Thursday, a Saosin vagy éppen a Coheed and Cambria, akik a maguk stílusaiban korszakos lemezeket pakoltak le az asztalra annak idején. Kicsit féltem tőle, hogy ilyen háttérrel túl nagyot kell majd dobbantaniuk Anthony Greenéknek ahhoz, hogy maradandót alkossanak, és ne csak magukat járassák le. Hogy ez mennyire sikerült, arról elöljáróban csak annyit, hogy az L.S. Dunes debütlemeze minden elképzelésemet felülmúlták.

Csak szimplán a neveket nézve nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak tőlük, de ahogy kidobták az első szinglit, nem volt kérdés: a Past Lives nálam egy top 5-ös lemez lesz az év végén. Egyszerűen ilyen dal után, mint a Permanent Rebellion, már nem lehet elrontani. Egy olyan poszt-hardcore buzogánnyal mentek végig az arcomon, hogy azóta is csak kásás ételt tudok enni szívószálon keresztül. Tucker Rule dobos (Thursday) úgy fogalmazott, hogy szerettek volna egy olyan zenekart csinálni, amiben kihallatszanak a tagok alapbandái, mégse hasonlít egyikre se igazán. Sablonos szöveg, de tényleg az van, hogy minden egyes zenész úgy hozza csuklóból a saját maga aranykorszakát, mintha nem telt volna el azóta 10-15 év. Az meg már csak tényleg mindennek a teteje, hogy ezek a kis lurkók (pocakosodó negyvenesek) ennyire passzolnak egymáshoz, főleg ha a két gitárosra koncentrálunk.

Hogy mit is kapunk? Felsejlik a csodabogár Coheed and Cambria klasszikus szitakötős korszaka (első 4 lemez), és az MCR-es Frank Iero felejthetetlen karakterével valóságos örömünneppé válik a végeredmény: a finom kis cifrázások, és fülbemászó riffek, a jó értelembe vett legnagyobb slágerességgel párosulnak, ám jelen esetben a Claudio Sanchez helyett egy parádés Anthony Greennel a mikrofonnál. Mondjuk a parádés jelző kevés arra, amit Green csinál, igen, a Translating the Name-et megtoppolja (ha van 10/10-es kislemez, akkor az az), ahogy hisztizik, dorombol, kesereg, az maga a magasművészet. Amikor már azt hiszed, hogy ez egy simán mocskos jó refrén és teljesen okésan rá fog énekelni, akkor egy olyat fölényávog a gitároknak, hogy libabőrözöl, mindemellett Green az utóbbi jó pár évben nem volt ennyire erőszakosan keserves, ami egy újabb mélységet ad a lemeznek. Talán ennek a felejthetetlen teljesítménynek köze van az énekes nemrég véget ért, jó pár éves pokoljárásához, mely során legyőzte az alkohol és a kábítószer szörnyetegét, és inkább választotta a családját és a zenét – és milyen jól tette. Jócskán kihallatszik, ahogy immáron szabad emberként kiénekli magából az elmúlt évek sötétségét és bánatát.

Ami a Circa Survive-nál nálam egy picit mindig is hiányzott, azok a veszettül ragadós dallamok, és mázsás érezelembombák, melyek itt végre kioldódnak. Míg a CS dalai jóval akrobatikusabbak, most szinte elveszünk a dallamtapadás labirintusában. Basszus, a Past Liveson minden második dal egy atom nagy „sláger” – ami a dalszerzést illeti, tényleg a már említett Translating’ szintjére mászunk fel, ami majd 20 év után nem kis teljesítmény. Jó, persze, a ritmusszekció nem ugyanaz a dimenzió, és itt nincs az, hogy a dobos szanaszéjjel veri az adott korszak poszt-hc/screamo/metalcore/akármi mezőnyét – mint ahogy az megtörtént 2003-ban -, de nem is ez volt a cél, ettől függetlenül ez a telt basszerhangzás igen jól hozza azt a feszes alátétet, amitől lélegeznek a dalok, nem beszélve Tucker ritmikájáról, ahogy hardcore-osan pattogó ütemre fenekeli el a dobokat.

Az egész anyag egyetlen icipici szépséghibája az utolsó dal altató és egyben vidám atmoszférája. Ezt a kissé tengerparti hangulatú, bluesos, álmodozós számot – ami abszolút nem egy rossz dal – nem igazán tudom hova beilleszteni, kissé olyan, mintha a Green idei szólólemezről maradt volna le, ahol minden bizonnyal jobb helye lett volna. Ettől függetlenül tényleg semmi okunk a panaszra, ha a végleges művet nézzük, többet is kapunk, mint amennyit megérdemlünk: az érzelmesebb dallamoktól (2022) a slágerhegyeken keresztül (Antibodies, Past Lives, Like Forever stb.) a teljes megborulásokig, mint a Bombsquad (gyászóló circások, figyelem!), ez a debütlemez egy igazi hányós-ájulós hullámvasút a javából. Ritkán lehet ilyet mondani, de itt végre megtörtént az a csoda, és jobb lemezt hoztak össze srácok, mint a saját anyazenekaraik az utóbbi időszakban. 9/10