Lélek/jelen/lét: hat idei screamo lemez

XERXES

Our Home Is A Deathbed
No Sleep Records | 2012.03.20.
■■■■■■■■■■

Kétség sem férhet hozzá, hogy a No Sleep istálló egyik legjobb igazolása volt a Xerxes, hiszen Kentucky főállású hardcore/screamo zenekara nem tartozik teljesen bele abba az erősen túltelítődött színtérbe, amelybe manapság a skramz zenekarok többsége megérkezik. A Xerxes bizony egy rendkívül érzelmes hardcore alapjaira építette fel mindazt, amelyet a screamo címkével azonosítunk, s noha ez egy olyan műfaj, amely képes nagyon fárasztó lenni, a banda mégis meg tudott felelni a roster minőségi követelményeinek. Az Our Home Is Deathbed magában hordozza azt a stilisztikát, a szenvelgős kiállást, amelyre a fanok könnyedén ráharapnak, s ezt még megfejelték olyan, kifejezetten darálós, a grindcore hírhedt jellegzetességét,  az ún. „mikrodalokat” megidéző tételekkel, amelyek (azért viszonylag hosszabban) egy perc körüli szórásban írnak le eszeveszett tempókat. Nem nehéz kiejelenteni, hogy biztos alapokon állnak a dalok, a lemez indítása egyenesen páratlan, a Wake instrumentális félelemkeltése, a hangfoszlányok áradása szinte disszonáns darában tör ki a Sleep katarzisában, s nem is gondolkoznak különösebben lassabb szendergésekben. A dalok többségében mintha be lennének oltva a középtempó biztonsága ellen (könnyebben kijönnének a screamo témák). Ez pedig egy olyan pontja a korongnak, amely valamennyire kiszakítja abból a közegből, amely sok esetben megtartja állóvízét, s inkább nyúl a több esetben tempókorlátos poszt-rock felé, mintsem, hogy a hardcore érzelmesebb oldalán közelítse meg a screamo érzelmi hullámait. A ritmika szerencsére nem lép át ennek ellenére káoszba, vannak olyan dalok, ahol kifejezetten megnyugszanak, jó példa erre a La Dispute-szerű Funeral Home vagy a címadó, atmoszférikusságra építkező Our Home Is Deathbed, amely kellemes lezárása a hanganyagnak, s biztosítéka annak is, hogy a komoly dara közben kellően töredezett struktúrával van dolgunk, amely megmenti a hallgatót a lemez vége felé jelentkezhető unalomtól. Debütálásnak egészen kiváló, Topshelf/No Sleep fanoknak pedig kötelező. (Budai Benjámin)

LOMA PRIETA

I.V.
Deatwish | 2012.01.17.
■■■■■■■■■■

Igen tekintélyes karriert futott be screamo mércével mérve eddigi hétéves fennállása alatt a San Franciscói Loma Prieta. A csapat, mely egy híres földrengés epicentrumáról kapta nevét, sikerét annak köszönheti, hogy olyannyira kihasználja a stílus adta lehetőségeket, amennyire csak lehet. Ez alatt azt kell érteni, hogy tökéletesen férnek meg egymás mellett a zajongós káosz és a fülbemászó dallamok, gyakran éles váltásokkal, de mégis jól megszerkesztve. Ez az arány az évek múlása alatt egyre inkább a zaj felé kezdett konvergálni, legalábbis az előző, Life/Less-re már ez volt a jellemző, és a negyedik korong is ezen az úton halad tovább. A Deathwish-es debüt meg is kapta a kiadóra jellemző hangzást, de tény, hogy ez a Loma Prieta lemez szól eddig a legjobban, ami azért valljuk be, nem ártott már, mert ilyen téren akármennyire is hiteles/nem hiteles, voltak bajok – különösen az előbb említett lemez esetén érte el a fülbosszantás csúcspontját. Intenzív huszonkét percre kell ám számítani: szinte folyamatos kapkodás, vérnyomást pumpáló dobfutamok, az egész albumot végigkísérő kásás háttérzaj és disszonancia. Ami miatt mégis működik az egész, hogy hiába az arányok eltolása, ezt még mindig a Loma Prieta recept alapján kutyulták össze: mindig tudja a zenekar, hogy melyik az a pillanat, amikor már nem mehet tovább a káosz, és olyankor kerülnek elő elsőre is megjegyezhető dallamos megmozdulások (főleg a lemez második felén). Tökéletes példa erre az eszeveszett Trilogy hármas utáni Uniform, melyben amellett, hogy sugározza az energiát, mégis a dallamos megoldások dominálnak. Ez a fajta ügyes szerkesztés eredményezi, hogy íve van a daloknak, sőt az egész lemeznek is, ami miatt ismét kiváló korongot tett le az asztalra a csapat. Nyilván a debüt Last City-t nem veri meg most se, de nem is kell neki. Helyette kínál egy érzelmekben gazdag, intenzív élményt, ami után elégedettséggel nyugtázzuk, hogy bizony a kvartett még mindig egy igen erőteljes fegyvertény a screamo színtéren. (Lossos Gábor)

SUIS LA LUNE

Riala
Topshelf Records | 2012.05.22.
■■■■■■■■■■

Nem nehéz kijelenteni a nyilvánvaló tényt, hogy a Suis La Lune az utóbbi évek egyik legjobb screamo bandája, ez a cím leginkább munkáik minőségének az egységességében, valamint az egyes hanganyagok fokozatos letisztulásában érhető tetten. A Riala minden, amit eddig a Suis La Lune névvel azonosítottunk: kaotizmus, és azzal ellentétes, nyugvó melódiák melegágya, ezek ellentétezése, gyönyörű hangszerelés, valamint az érzelmi szegmensek néhol erőteljesebb, néhol szolidabb tapogatása. A tisztuló stúdiómunka a Riala dalcsokrán talán közvetlenül is, de elősegítette a svéd srácok folyamatos törekvését a poszt-rock elemek minél inkább való kihangsúlyozására. Hiszen a leállások kifejezetten tágítják az atmoszférát, amely miatt az egész lemez sokkal belterjesebb lett, mint a tompább debüt Quiet, Pull the Strings! vagy az útvonalat már előzetesen halványan kijelölő, önmagában inkább még a debüthöz kalandozó EP, a Heir, amelyen néhol tetten érhető az érzelmes hardcore néhány alapvonása is. A Riala így ennek köszönhetően egy nyugodtabb, dallamosabb lemez lett, amelyről akár azt is mondhatnánk, hogy popos hangvételben íródott, de valahogy mégis remekül illeszkedik abba a sémába, amelyet korábban kialakítottak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a teljes lemez a screamo/posz-rock „felhőkarcolóján” (értsd: magas hangtartományában) helyezkedik el, csupán arról van szó, hogy a srácok kiegészítették a védjegyeiket, s az őrjöngő feszültséget, a néhol felbukkanó, elszórt kaotikus hangvételt próbálták feldobni, ezzel is inkább kiemelve jelentőségüket. Henning pedig végig magabiztos, s talán ezen az anyagon jött ki igazán csak az énekes/gitáros orgánumának az igazi jelentősége, szinte együtténeklésért kiáltanak a témák, s igaz, nem közelíti meg például a kiadótárs The Saddest Landscape énekes/gitárosának, Andy Maddox-nak a teljesítményét (aki az egyik top énekes a műfajban), de így is élvezhető produktumot tett le az asztalra. Talán eljött a pillanat, hogy végre kitörjenek a megemlítés szintjéről (a Topshelf majd segít), s a The Saddest Landscape/Pianos Become The Teeth/Suis La Lune tengely lesz az egyik legfontosabb kiindulási alap a kortárs screamoban. (Budai Benjámin)

STATE FAULTS

Desolate Peaks
Tiny Engines | 2012.05.08
■■■■■■■■■■

A színtér újdonsült szereplőjeként jött el idén a korábbi Bear Brother nevet State Faults-ra cserélő csapat bemutatkozó nagylemeze, amely a két évvel ezelőtti kislemezen elindított vonalat viszi tovább. A screamo poszt-rockal kevert irányzatát művelik a srácok, javarészt középtempós megoldásokkal. Sajnos ez az esetükben kicsit kétélűen sült el, körülbelül pont ugyanúgy, mint egyes poszt-rock lemezek esetén elő szokott fordulni. Tény ugyanis, hogy szépek a dallamok, és az összhatás is képes hatni az érzelmeinkre, ugyanakkor hajlamos a lemez beleülni folyamatos elszállásokba, ezért gyakran képtelen fenntartani az érdeklődést, pedig nem számolhatunk túlzásba vitt játékidővel. Ez az a probléma, amin javítani kell a későbbiekben, vagy erőteljesebb dinamikai húzásokkal, vagy a pozst-rock témák érdekesebbre csiszolásával. Ettől függetlenül a lemez határozottan egy ügyes bemutatkozás, hiszen a dalok érzelmi töltetével, valamint egyes jól eltalált pillanataival képes megfogni az embert. A probléma az, hogy ezek csak pillanatok maradnak, és azzal az igen gyakran előforduló dologgal szembesülünk, miszerint nem tudunk különbséget tenni a dalok között. A már előbb említett érzelmi töltet viszont nagyon is kiválóan van jelen, és ez elsősorban az erőteljes vokáloknak köszönhető, amelyek talán kicsit szokatlannak hatnak elsőre – legelső találkozásunkkor konkrétan azt hittem, hölgyeménnyel van dolgunk, el is szégyelltem magam a promoképen meglátva az epikus szakállat –, de remekül látják el a feladatukat. Végeredményként azt kell megállíptani, hogy jó lemez a Desolate Peaks, de reméljük, a folytatás még jobb lesz. Hiszen tudnak olyan dalokat írni a srácok, ahol nem merülnek fel a fent említett problémák, például a Wayfarer intenzív kezdése, mely végül átvált mélybe fordulásba, igazi telitalálat, vagy a záró Skeletons, ahol a poszt-rock elemek segítségével fel tudják építeni a dalt, mind arra utalnak, hogy fogunk még később érdemibb módon találkozni a banda nevével. (Lossos Gábor)

VOWEL

All The Sad Songs
Szerzői kiadás | 2012.02.13.
■■■■■■■■■■

Még nem beszélhetünk arról, hogy a hisztizős screamo túlságosan is túllépet volna az underground keretein, de azt könnyen kijelenthetjük, hogy érezni egyfajta túlburjánzást és telítődést, ami egyben magával vonzza azt, hogy szintvonalak alakulnak ki a minőségi aspektus mérlegén. A Vowel viszont olyan szinten underground, hogy akár félre is tehetnénk a túlzott vágyainkat a színtéren való elhelyezésére, de erre az ő esetükben nincs is szükség: zeneileg bőven túlnőnek azon a paneles, önismétlő közegen, amely az elmúlt közel két évben kialakult. A ’90-es évek emo garnitúrájából falatozó screamo természetesen ismerősen csenghet a fülünkben, de ők képesek voltak olyan szinten hozni a dalokat, hogy akár félre is söpörhetnénk azt, amiért eddig rajongtunk. Ennek több oka is van, először is a dalok többsége rendkívül intenzív, olyan dallamos vonalakat írnak le az All The Sad Songs vázán, amelyek magukkal ragadnak, érzelmileg pedig teljesen meglovagolnak, úgy ahogy kell. Másrészt az instrumentumhasználat náluk sokkal inkább elmegy egy szívszaggató atmoszférateremtésbe, ehhez pedig úgy működnek együtt, hogy nem a sodródó kaotikát, s az emo beállásokat emelik ki, hanem beinvitálják a dalok többségébe Amelia Bango-t, aki hegedűjével skaláris textúrákat ír le, s olykor a nyers érzelmi igénybevétel sem oltja kedvét. Az ilyen tekintetben szinte pionírnak számító I Would Set Myself On Fire For You már megalkotta az alapokat (lestek el is néhány trükköt), de az tény, hogy a hegedű hangulatteremtő ereje az elmúlt évtizedben mintha kiveszni látszott volna a screamo megoldásaiból, a zenekarok igyekeztek máshogy megoldani az érzelmi, hangulati bombákat. Az All The Sad Songs ehhez képest egy nagyon komplex képet mutat, pontosan ezért: felhasználták fantasztikusan a hegedűt (a szintén underground Eris Flies Tonight is jelenleg ezzel próbálkozik), írtak jó sok magával ragadó dalt, majd ezt az egészet megfejelték screamo lemezeken alig hallható bonyolult, ritmikaidegen dobjátékkal. Talán az év legjobb screamo lemeze, nehéz lesz vele versenyre kelni, főként akkor, amikor a vonós és a húros hangszerek egyszerre kapják el a fonalat, az teljesen megsemmisíti az embert. (Budai Benjámin)

THE TIDAL SLEEP

The Tidal Sleep
szerzői | 2012. 04. 27.
■■■■■■■■■■

A Wave erejét és térnyerését a Xerxes létezése és az egyes Tumblr-címkék végtelen tartalma mellett mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy 2011-ben alapított, mannheimi zenekar gyakorlatilag egy az egyben azt játsza, amit tőlük hall, miközben hatásaik közt más csapatokat jelölnek meg, tehát ez nem is biztos, hogy tudatos. Az azonban kétségtelen a The Tidal Sleep self-titled, hétdalos anyagának hallatán, hogy a Touché Amoré, La Dispute és Pianos Become the Teeth csapatok elképesztően nagy hatással voltak rájuk: amellett, hogy screamót játszanak, nem idegenkednek a dallamos hardcore és poszt-rock ízektől sem, ami valami olyasmit eredményez, mintha a Make Do and Mendet kivennénk a Wave-ből, és az egészet összekevernénk, majd az eredeti előadók szintjén mozgó dalokat formálnánk belőle. Rendkívül örvendetes egy debütanyagon olyan elegáns dalívet hallani, mint amilyen a Derelicté, de kiemelhetőek a kiváló gitártémák (Thrones), amelyek eszét vesztett Pollockként színezik a dalokat, és a dinamizmus is (az Inkbreath olyan, mintha egy jobb Touché Amoré dal nem érne véget másfél perc után). Mindig máson van a hangsúly, néhol a poszt-rock kerül előtérbe, néhol pedig a La Dispute, de egyik sem sem olyan túlzóan, hogy az megbontaná a lemez egységét, vagy kínosan más bandákat juttatna az eszünkbe (főleg azért, mert a beszélt kiabálás a korong elején, az elszállások pedig inkább a végén dominálnak). Ugyan nagyon jók a szövegeik és nem állnak rosszul a megjegyezhető sorokat illetően, de ami igazán kellene nekik, az egy saját Honest Sleep (illetve ha már Európa, akkor inkább Tigersuit), ám a remek Tiburon enélkül is egy olyan, hétdalos és félórás albumot zár, ami önmagában indokolja a helyüket a Defeater európai turnéállomásain és a kontinens legjobbjai közt. Jól jelzi azt, hogy milyen kiadóknál és mennyi rajongónál tartanának, ha Amerikába születnek, hogy engem nem zavarna, ha októberben a Xerxes játszana előttük, és nem fordítva. Sőt. (Jávorkúti)