2011. március 19.
Az alábbi, terveim szerint lényegretörő összeállításban öt olyan zenekar legutóbbi lemezét veszem górcső alá, akik igen nagy mértékben befolyásolják a new school hardcore-ról kialakult képünket. A színtéren való dominanciájuk a rájuk irányuló figyelem tükrében megkérdőjelezhetetlen, ahogy az is, hogy többségében ők képesek napjainkban a legtöbb fiatallal megismertetni a szubkultúránkat – ilyenkor pedig akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy ezt mekkora hitelességgel, és mégis milyen formán eszközölik. Ennek szellemében kívánom értékelni és elemezni a soron következő kiadványokat.
The Kids We Used To Be
(VISIBLE NOISE, 2010)
10/6,5.
A UKHC legfontosabb zászlóvivőjévé lépett elő tavalyi lemezével a Your Demise, holott be kell látnunk, hogy a The Kids We Used To Be még a (véleményem szerint ildomos) énekescsere mellett is következetes lépés volt, elvégre az alapvetően metalcore-természetű banda korábban is kísérletezett azzal, hogy a kilencvenes éveket hogyan tudná hangulatfokozó szerepkörben felmutatni saját hangzásában. Lényegében ezt a momentumot pecsételi meg teljes hosszán a zenekar harmadik nagylemeze, mindezt szerencsére izzadzságszag és direkt modellkövetés nélkül: épp ennek köszönhető az, hogy a banda népszerűsége lényegében ugrásszerűen megnőtt a kiadást követően, és ez azóta sem látszik apadni.
És épp a népszerűség szülte vezetői szerep az, ami el tudja tompítani a valóságot, miszerint a Your Demise saját hangzása egy egyszerű, ám kétségkívül fogós szintézisre épül, ugyanis a kilencvenes évek metalos hardcore-ját és a nyolcvanas évek végének hardcore/punkját oltották bele a kétezres évek disszonáns alapú modern hardcore-közegébe. Ez a kettősség egyenletesen vonul végig a tizenegy tételes dalcsokron, és természetesen a banda korábbi stációi is megnyilvánulnak az egyes dalokban. Ezt főként a dallamos refrénekben érhetjük tetten, ahol az impozáns vendégsereglet (The Devil Wears Prada és Lower Than Atlantis-cameók) vagy felerősíti az alkalmi metalcore-kötődést, vagy eltolja az összhatást egy Alexisonfire-szerű kép felé. Így talán ki is lehet találni, hogy a The Kids We Used To Be a fiatalabb (rendben, leírom, tapasztalatlanabb) generációk számára egy tökéletes kiadvány, hiszen érezni benne, hogy képes úgy meríteni a múltból, miközben teljesen korszerű is, azonban a tapasztalt fülpároktól egy alkalmi elővételen és egy általános legyintésen túl többet nem feltétlenül lehet előcsalogatni, így belőlem sem. Mindettől függetlenül a Your Demise az én értékrendemben a cukrászati dísztorta, amit kitesznek a kirakatba, és mindezt azért, hogy az ember betévedjen, és még jobb dolgokat találjon. És ha innen nézzük, akkor kívánom, hogy minél többen érezzenek motivációt arra, hogy a Your Demise alkalmi villantásainak hatására feltérképezzék a kilencvenes évek minden dühét és nyers agresszióját.
Symptoms + Cures
(VICTORY, 2010)
10/6.
Visszarettenés. Úgy gondolom, ezzel a szóval lehet a leghatékonyabban definiálni a Comeback Kid tavalyi nagylemezét, hiszen a Broadcasting… óta ismét két tagcserén átesett zenekar az utóbbi két album melodikus, egyben sötétedő tendenciát sugalló hangvételének mutatott fityiszt, hogy az előzetes rajongói elvárásokról ne is beszéljünk. Persze könnyelmű álláspontnak tűnik mindent a tagcserékre kenni, hiszen való igaz, hogy Andrew Neufeld is érezhetően most teljesedett ki énekes-szerepkörében, ami a dalcsokorban érzékelhető orgánumváltását is megmagyarázza, azonban lássuk be: az, hogy a Comeback Kid gyakorlatilag már négy éve funkcionál potenciális átjáróházként, nem tesz jót a zenekarról korábban kialakult képnek.
Mert azzal még nem is feltétlenül lenne gond, ha a Turn It Around bizonyításvágytól fűtött miliője ismét hatással lett volna a srácokra, azonban teljesen másról van szó: a Comeback Kid mintegy magára erőltetett egy olyan múltidézőnek szánt képet, amivel saját, korábban meg nem jelenített gyökereit kívánja ismét egy agresszív közegből kívánkozóan megérinteni, ehelyett azonban csak egy olyan pózt kapunk, ami tulajdon sötét szándékaiból adódóan lesz szürkeségének áldozata. Azt persze nem lehet elvitatni a Comeback Kidtől, hogy a ‘Symptoms is tartalmaz kellemes pillanatokat, hiszen a G. M. Vincent & I kórusokkal telített refrénje, a Nuno Pereira (A Wilhelm Scream) vendégszereplésével rögzített, kellően fenyegető sodrású The Concept Says, vagy a zenekarhoz képest szokatlan tempóra épülő Get Alone megmentik az amúgy fásultságba burkolózó dalcsokrot, azonban épp ezek a szerzemények mutatják meg a felvétel igazi arcát. Azt, hogy a Comeback Kid folytatja azt a tendenciát, amit a Broadcasting… sötétedő hangvételével nyitott meg, és azt, hogy ennek első ízben való kiteljesítése összeroppant a sugározni kívánt hangulat súlya alatt, hiszen azzal, hogy a zenekar tényleg el kívánt rugaszkodni a róla kialakult melodikus képtől, egy olyan anyagnak adott életet, amin ha nem a CBK-brandjelzése lenne, gond nélkül eltűnne a feledés homályában, vendégszereplések ide, erősebb tételek oda. Ugyanis a Comeback Kid jelenlegi felállása (függetlenül attól, hogy mind a Sights & Sounds, mind a Lowtalker érdemes a figyelemre) már nem azt a zenei szellemiséget képviseli, amivel a banda igazán megszerettette magát a szélesebb közönségek előtt, és ez a diszkomfort eredményezi azt is, hogy annyira talán nem is lehet mit kezdeni a Symptoms többnyire izgalommentes, érdektelen szerzeményeivel. Ezt kétségkívül az idő, valamint a májusi koncert fogja eldönteni helyettünk, azonban így is bizonyos, hogy az első két album pozícióját még meginogtatni sem tudta a banda tavalyi felvétele.
I Hope We’re Not The Last
(THE FIRST DIVISION, 2011)
10/8.
Úgy gondolom, már az Evergreen Terrace népszerűségének kialakulásában is oroszlánrészt vállalt a banda féktelenül (ön)ironikus humora, és szerencsére ez áthagyományozódott a straight edge-oldalhajtás Casey Jonesra is. Ez a népszerűség azonban éppen azt az érdekes tényállást alapozza meg, hogy bármilyen hiteles és valóban minőségi, haladó szellemiségű is a már negyedik nagylemezét kiadó banda, valahogy éppen az a közönség nem kezd vele nagyobb részben semmit sem, akihez ez az üzenet szólna. Az irónia, a komolytalanság, vagy csak egyszerű sznobizmus az oka? Nem tudom, és ezt a szembenállást nem is lehet feloldani, két dolog azonban így is bizonyos.
Egyfelől az, hogy a Casey Jones (a nagyobb tengerentúli turnéknak és az egykori kiadói hátszélnek köszönhetően) valóban olyan emberekhez juttatja el a straight edge üzenetét, akik szürke és önmagukra káros hatással levő mindennapjaikban sosem találkoznának ezzel az értékrenddel. Másfelől pedig azt sem vonhatjuk kérdőre, hogy az I Hope We’re Not The Last az idei év egyik legerősebb lemeze. Ugyanis a Minor Threatet idéző borító mögött egy olyan független kiadásban megjelent album található, ami szellemiségében is elkülönül minden mástól, elvégre az edge tartalmát is hol szükségszerű komolyságba (a lemezt záró címadó súlya), hol hihetetlen iróniába és humorba (Butt Hash) csomagolva tálalják az itt hallható dalok, és teszik mindezt úgy, hogy zenei eszközök terén egy teljes értékűen friss hangzású, abszolút kurrens közeggel találjuk szemben magunkat, amit persze alkalmi szinten megihlet a múlt is, ugyanakkor ez nem biztosít lehetőséget a plagizálásra. Elvégre a modern hardcore disszonáns tartása és lendülete mellett olykor metalos, és érezhetően az Evergreentől megörökölt kiállások és breakdownok is felütik a fejüket, mindezt azonban olyan fogós és szükségszerűen velős formában, hogy a mellesleg rövid játékidejű anyagon nincs is időnk fellélegezni. A szerzemények színvonala módfelett egységes, nincsenek túlgondozva, túlvállalva: az egyszerű közvetlenségnek köszönhetően minden a helyén van, és minden témából mind a viszonyulás komolyságának, mind a dal megírásának szempontjából épp annyit kapunk, amennyire szükségünk van. És ez a Casey Jones legnagyobb fegyverténye is: tudják, mik a saját korlátaik, ezt a lehető legtágabban kezelik, azonban ennek tudatában nem is hagynak lehetőséget a ballépésre. Egy szó mint száz, ezt az albumot mindenképp hallanod kell, hiszen az I Hope We’re Not The Last érzékelteti a leginkább, hogy még mindig van helye a valós karaktereknek egy alapvetően túltelített és önismétlésre hajlamos színtéren.
Lucky Me
(DEATWISH INC., 2010)
10/7.
Ha a játékidő és az adott intervallumban kiváltott érzések kapcsolatát vizsgáljuk, azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Killing The Dream számít a jelenlegi színtér leghatékonyabb bandájának, hiszen a zenekar eddigi két nagylemeze is olyan pillanatnyi benyomásokat reprezentált rövid, ám mégis belülről facsaró, kosszal körbefont szerzeményeiben és eltört dallamíveiben, ami egyedülállóvá tette őket. A Killing The Dream eddig egyet jelentett a legközvetlenebb belső robbanással, azzal az érzéssel, ami a lehető legnagyobb világundorban is képes volt megtisztítani az ember lelkiismeretét, és azzal a hozzáállással, ami felszabadította bennünk minden félelmünket és aggályunkat.
Az alapkoncepció pedig most sem változott sokat: csupán az eszközhasználat kölcsönzött új, ám továbbra is markáns arculatot a zenekarnak. Ez az arculat pedig kísérletező magatartást sugall, pontosabban azt, hogy a Killing The Dream palettája már nem a pillanatnyi belső ingerek rezdülésére fókuszál, hanem távlatibb, nehezebben hozzáférhető érzéseket próbál elérni azzal, hogy lényegében a katarzist keresi nem csupán témáiban, hanem saját magában is. A megszokott, főként dühvel és pőre erővel telített mocsok teljesen háttérbe lett szorítva, a dallamos énektémák új, kiemeltebb szerepkörben tetszelegnek (ennek csúcspontja az egykori Dance Gavin Dance-énekes Kurt Travis felbukkanása a Testimony c. dalban), a leállások pedig olyan zenei szabadságra engednek asszociálni, amelyek nem vonják kétségbe a post-rock és a screamo közvetett hatását sem. Mindettől függetlenül vétek lenne azzal a fogalommal élni, hogy a Killing The Dream letisztult, mert ez egyáltalán nem igaz: a Lucky Me ugyanolyan sokrétű és impresszív, mint elődjei, csak éppen a hatáskeresés tükrében nem tud olyan hirtelen és olyan nagyfokú nyomást gyakorolni hallgatójára, mint elődjei. Ebből kifolyólag másként is kell tekintenünk a bandára, hiszen a csupán hét szerzeményből álló, alig húszperces dalcsokor olyan összképet sugall, mintha a zenekar megbékélt volna korábbi önmagával, és ennek revelációját kínálja tálcán. Ennek köszönhető az is, hogy az alapvetően még mindig disszonáns, ám dallamos hardcore/punk közegben valahogy semmi sincs annyira a végletekig hajszolva, mint korábban. És épp ez a belső nyugalom az, ami kissé visszafogja a dalcsokor kiteljesedését is, ám így is biztos vagyok abban, hogy felemelő élmény lehet élőben látni azt, ahogy a Killing The Dream dalai azonnali interakcióba lépnek a közönség érzelmeivel.
Harvest of the Carcass
(DEATHWISH INC., 2011)
10/8.
Ha láttad a The Town című filmet, számodra is nyilvánvalóvá válhatott belőle, hogy az ottani légkör állandósult feszültségéhez képest a mi nyolcadik kerületünk a legjobban ellenőrzött és legbékésebb Teletabi-utópia, és ha valahol, ott igazán megtapasztalhatja az ember, hogy milyen is úgy napról napra élni, hogy a legnagyobb ellenség éppen maga az élet. Ugyanez a féktelen elidegenedés és gyűlölet jellemzi magát a bostoni színteret is, ahogy ez már a nyolcvanas évek crossover-útkereséseiben is nyilvánvalóvá vált. És ugyanennek a miliőnek adózik a New Lows is, akik zenéjükben a kilencvenes évek metalcore-ját, a crustot, a Bolt Thrower által fémjelzett doomos death metalt és a modern hardcore egyes elemeit idomítják egymáshoz.
A Coalesce mintáján szappanoperába illően hol feloszló, hol működő, hol részlegesen működő banda bámulatosan játszik a gyomorszorító, bénító feszültséggel, és ezt alkalmazza mind zenei, mind szövegvilágát illetően. Ugyanis a Harvest of the Carcass fojtogatóan sűrűnek hat, köszönhetően a mocskos riffeknek, az agyas váltásoknak, és annak a zaklatott hangvételnek, ami egyszerűen megállítja az emberben az ütőt. A doomos nyújtások, a vaskos gitártémák, valamint a cicomázatlan dobhangzás együttesen egy olyan negatív tónusú felvételt eredményeztek, amely ugyan belső felépítésében valóban változatos, sokszínű, hangulatilag mégis annyira egyirányúan és egységesen a gyűlöletről szól, hogy ez az élmény le is fedi a teljes élményt. Az élményt, ami főként disszonáns, zajos, mintha vérbosszúért kiáltana. A Harvest Of The Carcass ennek köszönhetően egy nagyon nehéz, sokrétű és idővel hírhedtségért kiáltó lemez lett, ami olyan hatást gyakorolhat hallgatójára, melynek legérthetőbb hivatkozási alapja csak az atyaúristen Catharsis lehet. Persze az összhatás végtelen keserűsége nem teszi mindig hallgathatóvá a felvételt, ami bizonyos szempontból hátránynak is tekinthető, azonban kétségtelen, hogy szükség van az olyan épp annyira múltidéző, mint a jelenben látó és alkotó zenekarokra, mint a New Lows, ami nem csupán átörököl egy kiteljesedett hagyományt, hanem hozzá is tud tenni ahhoz. Ha hazai viszonylatokban beszélnék, azt is hozzátenném, hogy itt van a Nadir bátyja, ami kicsit dühösebb, kicsit komorabb és minden szempontból pusztítóbb, hiszen amíg a Nadir esetében az üzenetközvetítés áll a középpontban, itt csak az, hogy érezd rosszul magad. Az pedig menni fog, hiszen erről szól a raw life, nem?
